Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 5. szám - Réthy Andor: A Pásztortűz szerkesztőjének felelőssége
310 Magyar Figyelő hány állítására, amelyek engem és dolgozatomat közelebbről érintik, hogy az igazságnak megfelelően helyreigazítsam, a felhozott vádak ellen védekezzem és a kérdés iránt érdeklődőket tájékoztassam. 1. Cikkemben a Pásztortüz elszíntelenedéséről is említést tettem, mire Vásárhelyi Z. Emil így válaszol: „...micsoda magyár ember lenne az, akit ma egy novella... jobban érdekelne, mint a keleti fronton küzdő hadsereget? Hitvány magyar ember lenne.“ Ezt nem vonom kétségbe: minden bizonnyal a fronton küzdő hadsereget nem novellák, vagy versek érdeklik, minden figyelmét a létért való küzdelem és a kötelességteljesítés köti le. Ezt azonban érvként felhozni, furcsa színben tünteti fel a folyóirat szerkesztőjét és felfogását munkája természetéről. Amíg tehát háború van, igényesen szerkesztett folyóiratra nem lehet reményünk. Ám lehet, hogy csak elírásról van szó és fatális sajtóhiba törte meg a mondat értelmét. Valószínűleg a mondat így készült: micsoda magyar ember lenne az, akit ma egy novella ... jobban érdekelne, mint a keleti fronton küzdő hadsereg. A jelek szerint a mai háborús világban csak a hadijelentéseket és a harctéri hiradósok beszámolóit szabad „derék“ magyar embernek olvasnia; hitványság volna részéről, hogy, ha irodalmi és művészeti folyóiratot vesz kezébe, irodalmi és művészi igénnyel merjen e közlemények felé közeledni. De ebben az esetben, ha Vásárhelyi Z. Emil felelős szerkesztő személyes véleménye helytálló, akkor van-e jogosultsága annak, hogy a háború tartania alatt irodalmi és művészeti folyóirat egyáltalán megjelenjék? Szerény nézetem szerint, az ő felfogásával ellentétben, most még sürgetőbb az a követelmény, hogy ugyanakkor, amikor a nemzet fiatalságának egy része a frontokon testi és szellemi képességeinek teljes bevetésével harcol, a belső fronton se mondjunk le a minőség igényéről. 2. „S ha ezt mint szerkesztő, akinek kenyerére megy a kérdés, belátom, értse meg a bíráló is.“ Furcsa ennek a mondatnak a megfogalmazása. ügy tűnik, hogy aki az irodalmi színvonal megtartását óhajtja, a szerkesztőt mindennapi kenyerétől akarja megfosztani; viszont én az erre irányuló aggodalmat nem akarom megérteni. Távol áll tőlem, hogy bárkinek is a kenyerét veszélyeztessem, de nem fojthatom el magamban azt a meggyőződésemet, ha a szerkesztés már kenyérkérdés lett, vagyis üzlet, — hogy jövedelmező-e vagy sem, az más kérdés —■ akkor a kereskedelmi élet követelményei lépjenek előtérbe. A szerkesztő maga állítja, hogy elvi meggondolás alapján nem törekszik folyóiratának igényes szerkesztésére, szabad-e azonban azért zúgolódnia, ha ez igények kielégítésére egy új tömörülés vállalkozik, — hogy milyen sikerrel, azt csak a jövő döntheti el. 3. Bírálatot írtam a Termésről és ezzel kapcsolatosan a Pásztor- tüzről is szó esett. A Pásztortüzet és engem „összefűző több éves megbecsülés jogán is“ azt a kívánságot fejezi ki Vásárhelyi Z. Emil, hogy a cikk megjelenése előtt érdeklődnöm kellett volna a Pásztortűz ügyei iránt. Van ebben elvi vonatkozás is: nem szabad cikket írni, ezek szerint, míg előzetesen az érdekeltekkel személyesen meg nem beszélem. Cikkemben anyagi kérdéseket nem érintettem, a Pásztortüzet viszont hónapról-hónapra megkapom és olvashatom. A Pásztortűzzel csak a szellemieket illetőleg foglalkoztam az utolsó másfél év példányai alapján; nem hiszem, hogy erre a kritikára nem lett volna jogom. Hogy kifogásaim indokoltak voltak- e, vagy sem, erre vonatkozólag komolyhangú ellenvetések győzhetnének csak meg. Elvben nem fogadom el azt a kívánságot, hogy csak előzetes megbeszélés után, az érdekeltek akarata szerint, jelenhessék meg kritika. Ezzel szemben azonban a kérdés tisztázásához még az
