Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 4. szám - László Gyula: A kolozsvári műcsarnok és az élő erdélyi képzőművészet szemléje
Szemle 255 András a szobrász, Rákossy Zoltán, Bánhidi Andor, Balázs László, Ágh Lóránd festő s bizonyára még sokan. Ismét elégtétellel kell megállapítanunk, hogy az a bizalom, amellyel Fuhrmann Károly ötvösművészetének kibontakozását néztük, alapos volt. Sokat várunk tőle az új magyar ötvösség megteremtésében. Biztos, hogy honfoglaláskori díszítőművészetünk alkotó űjjáélése ötvösművészetünk kibontakozásának egyik alapja lesz. Végezetül meg kell állapítanunk, hogy a kiállításon legnagyobb meglepetésünkre olyan művek is szerepeltek, amelyeket a beküldött műveket bíráló bizottság kiselejtezett. Nem kutatom, hogy hogyan s miért történt ez, de kétségtelen, hogy ennek nem szabad megismétlődnie. A túlzsúfolt anyag rendezése nehéz feladatot rótt a kitűnő Pap Domokosra, bár sok nehézséget áthidalt, a rendezés mégsem ment a súlyos zökkenőktől. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez után a lehetőségekhez képest részletes bírálat után az áttekintett anyag magasabbszempontú, összegező értékelésének kell következnie. Talán lesz alkalmam másutt ezt az összegezést kellő alapossággal elvégezni, itt azonban csak főbb vonásaiban foglalhatom össze a kiállítás tanulságait és általános jelentőségét. Először is meg kell állapítanom, hogy a kolozsvári Műcsarnok óriási jelentősége Erdély művészetében csak akkor teljesedhetik ki, ha az itt élő fiatalok valamilyen formában állandóan biztosíthatják rendszeres tanulmányaikat. Művésztelep vagy iskola kell ide, állandó modellel. A világháború előtt az Erdélyi Nemzeti Múzeum akkori lelkes igazgatója, Pósta Béla, felismerte már ennek szükségességét és saját elhatározásából a Múzeum köré kezdte csoportosítani az itt élő művészeket. Műtermet biztosított számukra s megvalósítás előtt állott egy festőiskola, a Múzeum nemcsak a halott, hanem az élő művészet szellemi központjává kezdett alakulni. Pósta nagyszerű kezdeményezése vele együtt sírbaszállott. Hogy idevaló művészeink önerejükből teremtik-e majd meg a festőiskolát, vagy közületek támogatásával, nem tudjuk, de kétségtelen, hogy a Műcsarnok csak egy ilyen iskolával szerves egységben vetheti meg az egészséges fejlődés alapját. Ami a rendezés munkáját és tervszerűségét illeti, a bizottság két különálló tömbben helyezte el az itt élő, a Barabás Miklós Céhben tömörült művészeket s az erdélyi környezetből kiszakadt művészeinket. Érdekes, hogy az itt élő művészek képein világos szinek uralkodnak, a többiek művének alaphangulata sokkal komorabb. Iskolázottságukban is elég éles a különbség. Az idevaló fiatalok képein és szobrain érezzük az elölről való kezdés sok küzdelmét, műveiknek mind értékében, mind technikájában sok a bizonytalanság. Virtuóz nincs is közöttük. A pesti Képzőművészeti Főiskola neveltjeinél megvan a biztos mesterségbeli alap s így kevesebb az ingadozás, de kevesebb a friss bátorság is. Ez a meglévő ellentét kitűnő alkalmat kínálhatna az erdélyi képzőművészet sajátos szellemiségének kifejtésére, de úgy látom, hogy az a tény, ami erre alapot adna, hamis nyomra vinne bennünket. Az észlelhető kettősségben nem a szellem, hanem csupán az iskolázottság kétfélesége nyilatkozik meg. A különbségeket külső körülmények hozták létre s így csak felületes szemlélettel láthatjuk benne az erdélyi szellem különvalóságának megnyilatkozását. Nagy Imre, Szolnay Sándor és Gy Szabó Béla magasrendű emberségében tényleg van közösség azzal a mithoszlátó és teremtő valóságérzéssel, ami Tamási Áront olyan elérhetetlen közelségűvé teszi. Ez a találkozás azonban a nagy magyar egyéniségek találkozója s a sort nsmgodtan folytathatnók Rudnay Gyulával, vagy Egry Józseffel, hogy a magyar