Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 4. szám - Hankiss János: Magyar magatartás az irodalom tükrében
Magyar magatartás az irodalom tükrében 213 Voltaképen az író is, az avatatlan emberismerő is rendszerint csak egy-két eredeti, valóban általa megfigyelt vonást, vagy vonáskapcsolatot fedez föl; munkájának java a kép kiegyensúlyozására, művészi kerekdedségének kialakításba marad. Mindezzel nem akarjuk azt mondani, hogy a típus, a jellemkép vagy a magatartás a valóságban nem létezik. Csak azt, hogy irodalomtól mentes megfigyelése és átadása csaknem lehetetlen. Ebből a szemszögből látjuk azt a figyelemreméltó ellenvetést is, amit egy nagyon kiváló írónk és esszéistánk tett: hogy táléin nem is kellene egyetlen »magyar magatartásról« beszélni, mert bizonyéira más a magyar munkás magatartéisa, mint a magyar paraszté, a magyar arisztokratáé, mint a magyar polgáré és így tovább. Ez kétségtelenül így is van, mert mindegyiknek más a viléignézete (azaz más a tudatos reakciója a vallás, a haza, a család, ä szábád- ság, a gazdaséigi rendszerek stb. fogalmával szemben) s méis a viszonya az élet javaival, az ősökkel, a környezettel stb. A további kutatás feladata lesz, hogy ezeket a különleges, foglalkozási éighoz (esetleg épily joggal tájhoz vagy korhoz) kötött magatartás-típusokat kikutassa és jellemezze. De az irodalom — a közösségnek ez az eleven s mindig megújuló kovásza — az ilyen típusokban is ki tudta erjeszteni a minden magyar irodalmi hőssel közös vonásokat és így pl. A magyar náhoh iparoslegénye iparos-öntudata mellett és fölött elsősorban magyar s épen iparos-öntudatának aláhúzása teszi még feltűnőbbé azt a tényt, hogy minden magyar — magyar. Kétségkívül vannak olyan íréisművek is, amelyek a magyar egység vélt »előítélete« ellen ágálnak s ezek legfeljebb negative bizonyítják: az örök tételt, hogy a magyar írót, mint igézetes szellemjelenés, háborítja és kényszeríti valami, hogy a gyökeres és közös magyarság kérdésével foglalkozzék. Nem tudom, belenyugodhatunk-e abba a ma nagyon divatos fogalmazásba, hogy a különböző magyar társadalmi rétegek nagyjában azonos magatartását egyszerűen az úgjmevezett »úri« életforma vonzásának kell tulajdonítani a szegényebb néposztályokra, illetve a kevésbbé hatalmasokra. Meggyőződésünk szerint az a »vonzó« életforma, amely a legismertebb magyar magatartások talaja, nem annyira »úri«, mint inkább esztétikus: esztétikai élet- szemléletünk következménye. Nagy kérdés, hogy nem népiesebb-e, mint amilyen úri, — ha népiesnek nem a nyomorultabbat, a szükségtől rettegőbbet vesszük, hanem az idegen hatásoktól háborítatlanabb, a hagyományokat Mvebben őrző magyart. Ezt a kérdést itt nem tudjuk eldönteni. Egy bizonyos: az irodalom — s nemcsak a mienk, de az ittjárt idegeneké is — a magyar parasztban is megtalálta a magyar úr esztétikai életszemléletét. Ezzel a felfogással szemben most a magyar földmivelőnép ismerői sok aggályt fejeztek ki, de kevés volt köztük olyan, aki adott alkalommal, regényben vagy színdarabban mégis ne eszményítette volna a magyar parasztot az úgynevezett »úri« magatartás irányában... Móricz Zsigmond vagy Szabó Dezső paraszt-hősei és Jókai vagy Arany paraszt-hősei közt csak apróságokban van eltérés.
