Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 4. szám - Hankiss János: Magyar magatartás az irodalom tükrében
212 Hankiss János Äm talán magunkban találjuk meg Ifjúbban a gyökeresen magyar magatartás mintájá.t és magyarázatát? Ha igaz az, hogy senkit sem ismerhetünk meg egészen, de legközvetlenebbül mégis magokat, — akkor az introspekció útján állapíthatjuk meg a magyar magatartás ismertető jegyeit. Sajnos, ennek súlyos akadályai vannak. Magunk megfigyelése közben is szerepet játszunk, bizonyos magatartást veszünk fel, amit a magunkról alkotott véleményünk színez. Vörös fény mellett nagyon nehéz megállapítani, hogy van-e vörös tárgy a szobában. A kísérleti lélektan — különösen Boda István kísérletei — a legtöbb reménnyel kecsegtetnek, de mivel csak a velünk élő egy-két nemzedéken folyhatnak kísérletek, az eredményeket egyrészt az irodalomban megöröködött (s más nemzedékekre vonatkozó) anyaggal kell ellenőriznünk, másrészt az irodalmi anyagból kell kiegészítenünk. Ez az út se vezet el az irodalomtól. De ne is vezessen. Az író mindenképen a legalkalmasabb szakember a magatartást alkotó vonások megfigyelésére (legtöbb vonást legpontosabban figyelhet meg), s főkép e vonások művészi szintézisének fölépítésére.® De még akkor is, ha a tudós e téren versenyezhetne vele,® mindig fölényben maradna e tekintetben mindenki más fölött azzal, hogy hatásosabbá (átvehetőbbé) tudja tenni számunkra a kialakított magatartásmintát. Kapcsolata a nagy- közönséggel is, az egyes elmélyedő lelkekkel is teljesebb, mint a tudósé vagy a gyakorlati embereké. Ide kíváuikozik a »magatartás« szó meghatározása. A mi szempontunkból legcélszerűbb talán az lesz, ha magatartáson egy egyén vagy egy közösség jellegzetes reakcióinak szerves* szintézisét értjük. Azaz: megfigyeljük (a jelen esetben) a magyarok minél nagyobb számának jellegzetes reakcióit külső eseményekkel, lelki áramlatokkal, nagy eszmékkel és lényeges intézményekkel szemben; aztán megfigyeljük azt is, hogy hogyan rendeződnek összefüggésbe ezek a reakciók, hogyan küszöbölődnek ki köztük a várható ellenmondások, hogyan homályosulnak el gyesek mások javára és így tovább. A mondottakból vüáigos, hogy megfigyelésünk kisebb része sikerülhet élő embereken, mint irodalmunk alakjain. Az élő ember a vonásokat, ületve reakciókat az elevenség olyan bonyolultságában mutatja, hogy hétköznapi megfigyelő semmi okosat nem tud kezdeni vele. ösztönösen valami irodalmi sablont keres, amit ráhúdiat s akkor meg^nyugszik, hogy modelljét »kiismerte«. A legtöbb »emberismerő« voltaképen ügyes kombináló, aki — mint az író — hamarosan talál a megfigyelt emberben valami csúcsot, tengelyt, néhány könnyen rendszerbe csoportosítható vonást s ezekből aránylag egyszerű, tehát könnyen átvehető képet alkot. Csakhogy az író munkája e téren hasonlíthatatlanul kerekebb és meggyőzőbb. » L. Irodalomssemlélet. Debrecen, 1934. ’ Erre egyelőre nincs sok remény. * Azaz a lehető legtömörebben, legmüvéazibben összedolgozott.
