Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 3. szám - Marosi Péter: A nemzetnevelés kérdése folyóiratainkban

Szemle

187

Márai megáll a konkrétumok előtt. Joó Tibor várja a szakember megalapozott munkáját.

Egészen más oldalról szól hozzá a kérdéshez Angyal Endre a Sorsunk januári számában.^^ A magyarság kollektív felelőssége helyett a polgári humanizmust számadoltatja. 1936-ban, az Olympia évében, a világ ifjúsága konferenciákon kereste a megbékélés útját. Ugyanakkor hirdetik meg a humanista írók a »harcos humanizmus« jelszavát. Vájjon miben különbözik ez attól a fanatizmustól, amivel szembeállították. Annak idején Thomas Mann beszélt róla s Márai is nyíltan vallotta. Ez a jelszó nagyban növelte az európai pánikot. De ez a polgári humanizmus anti- humánus. Tulajdonképpen a görög-római harmónia tagadása. Angyal Endre ezután Márai materiális szemléletével szembeállítja Németh László minőség-szocializmusát. Az első finnyás polgárként ma is lenézi a tömeget. A másik fel akarja emelni a sokaságot. Márai látja a tömeg formális tehetségét, de nem ismeri műveltségének anyagát. (Lásd Szabédinál a szokásműveltség.) Ezért hiszi a bíráló, hogy Márai pedagógiai tanácsának elfogadása a magyarságot egyenesen megsemmisítené. Nevelésügyünk első feladata a népi hagyomány megmentése. Angyal Endre még várja a két felfogás találkozását.

A Magyar Csillag vezetőhelyen közli Kodólányi János »néhány megjegyzését«.^» A bíráló izgalmas könyvnek nevezi a röpiratot. A lét kérdését veti fel a szerző. Részletekben egyetértenek néha, de az alapvető kérdésekben s így a részletkérdések többségénél ellenvéleményt jelent be Kodolányi.

Márai kollektív felelősséget hirdet s a magyarságot is tetemre hívja. A kollektívumnak csak akarati funkciói vannak s az egyéni etika mértékével nem mérhető. Nem kell tehát a magyarságot mosni az ember bűnéért. Az egyén viszont felelős a közösségért. Volt olyan idő, amikor a transzcendentális isteni ítélet színe előtt kollektív felelősségről is beszélhettünk. Ez azonban »a nyugateurópai ember lelkében összeomlott«. Itt kapcsolja be Kodolányi magyarázatába Vatai Lászlónak »A szubjektív életérzés filozófiája« című Dosztojevszkij-tanulmányát. Vatai ugyanis Dosztojevszkij nyomán az emberi lélek állandó kínérzéséről, feszültségéről beszél. Ez a feszültség a tudattalan létezés és a transzcendens létezés ellentétéből támad. A lélek ezt a feszültséget a transzcendens világ jel- képrendszerében (szimbólumaiban) oldja fel. Ez a jelképrendszer a kultúra. A nyugati emberben fogy a szimbolurateremtő erő. Elvész a jelkép valóságának az érzése. Oj jelképrendszerre van szükség: »üj borra az új tömlőben.« Manapság csak erőszakosan összetákolt ál-kultúrák léteznek. A jelképrendszer-kultúra kérdése mellett jelentéktelen a civilizáció kérdése. A kultúra nélkülözhetetlen, a civilizáció nélkül azonban van har- mónikus élet.

A jelképrendszert éppen az a XIX. század rombolta le, melyre Márai és Ortega olyan büszke. A nyugati ember primitíveknek nevezi azokat a népeket, melyek ma is jelképrendszerekben élnek. Pedig milyen a nyugati autonóm ember? »Az autonóm ember önmagából indul ki és önmagába tér vissza. Mindent önmaga igazol és önmaga vállal. Egyetlen igazolása a siker. Nem szociális lény, ál-közösségbe erőszakkal kell kényszeríteni, ami természetes. Irtózik a kultúrától, hiszen anarchiában él. Kínérzései narkótikumokat használ: hatalmat, sikert, rekordot, hasznot, szerelmet, utazást, alkoholt, játékot, kényelmet, gyorsaságot, tempót... Természetesen kultúrának fogja fel a civilizáció áldásait is, a vasutat, a hajót, repülőgépet, az angol árnyékszéket, a fürdőkádat, stb ...«

Sorsunk III., 1943. 48—53.

Magyar Csillag II., 1942. 437—449.