Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 3. szám - Pálffy Károly: Néhány elvi és gyakorlati szempont az iskolánkívüli népműveléshez
Magyar Figyelő 179 Kolozsvár jóval meghaladja az 1910/11. évek kolozsvári szaporodási átlagát. Még ha nem is 110.000 lakossal számolunk, hanem figyelembe veszünk 10.000 lélekszámnyi gyarapodást, a természetes szaporodás hányadosa 1000 lélekre akkor is eléri a 7 ezreléket. Egybevetve az 1942. év eredményeit, vigasztaló a kép, amit Kolozsvár népmozgalma mutat. Bár a születések tényleges száma még nem kielégítő, közegészségügyi viszonyaink erőteljes javulása következtében kisebb halálozási arányszám mellett a tényleges szaporodási hányados bizalmat njrujt a jövőre. Csizmadia Andor NÉHÁNY ELVI ÉS GYAKORLATI SZEMPONT AZ ISKOLÁNKTVÜLI NÉPMŰVELÉSHEZ Ha a »népművelés«-ről beszélünk, mindig érezzük, hogy ez a kifejezés az intellektuálizmusnak abban a korában született, amikor még az értelmiség büszke öntudattal vallotta, hogy ö a művelt rétege a nemzetnek, ő az a nemzetfenntartó elem, amelynek sorsával a nemzet élete áll vagy bukik. A népről csak mint exotikumról vett tudomást ez a kor, de arra nem gondolt, hogy ennek a népnek műveltsége is van, szelleme és lelkisége, művészete és ízlése. A boldog békeidők e korszaka azóta már régen a múlté. S az a néhány évtized, ami elválaszt tőle, elégséges volt ahhoz, hogy értelmiségi rétegünkben a műveltség letéteményesének hamis öntudatát megdöntse s ráébressze arra, hogy nemzetinek hitt műveltsége nem is annyira nemzeti s hogy a nemzet egész szellemi és lelki világát nemcsak, hogy nem hordozza, de felmérhetetlen távol van mindattól, ami mélységesen és igazán magyar. Ma már senki előtt sem kétséges, hogy nemzetünknek ez a rétege ép úgy nevelésre szorul, mint népünknek a művelődés tágabb lehetőségeitől megfosztott tömegei, ma már mindnyájan tisztán látjuk, hogy az egész közösséget kell átalakítani, ha azt akarjuk, hogy öntudatában, szellemében és lelkiségében egységes magyarság nézhessen szembe korunk egyre erőteljesebb fenyegetéseivel. Népművelésről tehát, mint független nevelési tevékenységről ma már nem beszélhetünk, ez legfeljebb csak egyik ágazatát alkothatja annak az átfogó nemzetnevelő munkának, amely társadalmunk minden rétegét fel kell, hogy ölelje; s akkor is jobb, ha népművelés helyett a népnevelés meghatározással élünk, vagy még helyesebben népi nevelésről beszélünk. A mai helyzetben igazán nem tudnám eldönteni, hogy melyik volna szükségesebb és sürgetőbb: értemisé- günk magyar népi nevelése, vagy népünk nemzeti nevelése? De lehet akármelyik, e sürgősségi szempont a két tevékenységet egymástól semmiképpen sem különítheti el, mindkettőnek találkoznia kell a nemzetnevelés mindenre kiterjedő fogalmában. Az iskolánkívüli népműveléssel kapcsolatosan hasonlóképp tisztázásra szorul éppen az »iskolánkí- vüli«-ségnek a fogalma. E fogalom- használat nyilvánvalóan annak a feltételezéséből fakad, hogy tanuló ifjúságunkat nem a társadalom, hanem az iskola neveli. Annyi bizonyos, még nem ült el egészen az az elvi párharc, ami az iskolai tanítás és nevelés között oly régóta folyik, nem kétséges azonban, hogy a győzelem az iskolával és a tanítással szemben a nevelésé lesz, a nevelésé, ami nem lehet más, mint társadalmi nevelés. Eljutottunk tehát a társadalomhoz, mint minden nevelőmimka alapjához. A kérdés most már csak az, van-e magyar társadalom, mely népi-nemzeti ötvözetű szellemiségével, népi gyökerekből táplálkozó nemzeti kultúrájával megvalósítója lehetne ennek a nagy feladatnak. Ha nin
