Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 3. szám - Ottlik Géza: „Két világ között”

Magyar Figyelő

171

mult idegen erők közt van azóta, hogy a király kint lakik és országa megtartására idegen katonaságot kénytelen beküldeni. A magyar állam sztt- verénítását ezen idegenektől függő hadseregekkel szemben már a nádor sem tudta érvényesíteni, annál kevésbbé az országbíró, kinek helytartósága a külföldi katonaság megrendszabályozásáért folytatott küzdelemben telt el.« (75. 1.) Ezekhez az idézetekhez nem kell kommentár. De egyet még ideiktatok Szekfű egy újabb tanulmányából: »A három részre vagdalt országban alig volt lehetőség arra, hogy a magyarság régi független életét tovább élje, hiszen mindenütt idegenek parancsoltak neki: Nyugaton Bécs, Erdélyben Szolimán, a hódoltságban basák és bégek.« (Mi a magyar? 519. 1.)

EZZEL A NÉVTELEN és lelkiismeretlenül tájékozatlan vádaskodóval korántsem lett volna érdemes ily hosszasan foglalkozni, ha vádját — a Baliáéval együtt — egy tekintélyes és a megszállás alatti időkben nagy érdemeket szerzett közéleti férfiú, Szüllő Géza is nem tette volna magáévá. (»Az álló órák.« Pesti Hirlap, március 7.)

Szüllő Géza mindenképen más lapra tartozik, mint Bállá Antal. Öt semmiesetre sem érheti a felületes olvasás szemrehányása, mert ő még annyit sem olvasott el Bárdossy tíinulmányából, mint amennyit Bállá — rosszul ugyan -— mégis elolvasott, ö merőben a támadó cikkekből merítette vádjai anyagát és egy ilyen régi, tapasztalt politikusnál valóban megható jóhiszeműséggel készpénznek vette, amit azokban olvasott. Csakis így vált lehetségessé, hogy Bárdossy tanulmányának lényegét »két konklúzióban« lássa. »Az egyik az, hogy Magyarország 1526-ban, a mohácsi vész után két malomkő, a német és a török közt őrlődött és jobb lett volna, ha nem őrlődik, ami azonban világos állásfoglalást követelt volna a magyar államtól, ami viszont behódolás lett volna, a függet-en önálló államiság elvének feladása. A másik tétel az volt, hogy Magyar- ország ennek következtében igazában 1526-tól 1867-ig tartományi helyzetben sínylődött és a nemzeti önállósági gondolat valójában csak krypto- gam módon nyilvánult meg.«

Tedd félre, nyájas olvasó, a középiskolában fölszedett csekély log.kai tudásodat és ne akadj fenn azon a rejtelmes tényen, hogy ez a »két konklúzió«, amely konokul és hangosan ellentmond egymásnak, hogyan iehet egyetlen s pedig logikailag nem épen iskolázatlan szerző »álláspontja«: hiszen tudod, hogy az ostorozott szerzőnek egyik »konklúziót« sem lehet a szájába adni -— mármint a hű és tárgyilagos interprelació szabályai szerint. Inkább bá.muld meg a harmadik kézből való átvétel nyomán keletkező travesztia e csodáját, amelyről a néhai való Karinthy Frigyes egy pokoli tréfája juthat eszedbe: mi lett Ady Endre gyönyörű verséből németre való kétszeri átfordítás és kétszeri visszafordítás után?

Szüllő további fejtegetéseinek lényege ebben foglalható össze: aki azt állítja, hogy Magyarország 1526-tól 1867-ig tartományi kormányzás alatt állott (érdemes megfigyelni, hogyan bővült ki a névtelen támadó vádja, aki még csak azt adta Bárdossy szájába, hogy Magyarország 1686 és 1867 között élt tartományi életet!), nemcsak, hogy valótlant állít, hanem veszedelmes fegyvert ad egyúttal olyan idegen hatalmasságok kezébe, »kik úgyis hajlandók arra, hogy Magyarországot az ő szuverénításában csökkentsék«. Ennek bizonyítására előadja, hogy Masaryk és Benes a béke- konferencián a történeti jogokra hivatkozó magyar állásponttal szemben épen azzal érveltek, hogy »Magyarországgal nem történt jogtalanság, amikor a Felvidéket tőle elcsatolták, mert Szlovákia és Magyarország egyformán tartományai voltak a birodalomnak. Sőt még tovább ment Masaryk és Benes, és azt mondották, hogy a magyarok még előbb vesz-