Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 3. szám - Ottlik Géza: „Két világ között”
170 Magyar Figyelő vézna testükön, de valójában hamarosan a Habsburg-uralom tartományainak rangjára süllyedtek le. Ezeken a részeken megbénult a magyar államiság, ügyeiket nem autonóm szervek, de az ország határain kívül székelő idegen hatóságok és hivatalok intézték, legtöbbször a magyar származásúak minden közreműködése nélkül. Ha eltekintünk attól a merőben formális szemponttól, hogy a magyar király címét ki viselte, és azt nézzük, hol élt a magyarság a saját maga által fenntartott és igazgatott keretekben, akkor nem lehet kétségünk abban, hogy Mátyás királysága az erdélyi fejedelemségben folytatódott, s a fejedelemség volt a magyar államiság természetes jogutóda. Ezen a történeti és politikai tényen nem változtat az, hogy később, a török hódoltság megszűnése után, ismét a nyugati részek veszik át a vezetőszerepet a nemzet életében. Más államok története is ad arra példát, hogy az állami szuverénítás időnkint hol ebben, hol abban a területileg is körülhatárolt nemzettestben helyeződik el, amíg ismét szétáradhat az egész szervezetben s a bénult tagokba visszatér az élet«. A tétel tehát, Bárdossy tanulmányának centrális tétele, éppenséggel az, hogy a magyar állami önállóság nem veszett el, annak ellenére, hogy a »királyi« Magyarország Habsburg-provinciává törpült a Mohácsot követő zavaros időkben, hanem Erdélyben talált menedéket s ekkép Erdély lett — Ravasz László szavai szerint — »a magyar történelmi folytonosság utolsó és egyetlen fellegvára«. (Eszerint, notabene. Ravasz Lászlót is perbe kellene fogniok azoknak, akik Bárdossy fejtegetésein »felháborodtak«!) Amikor pedig Erdély történeti szerepe megszűnik, a török hódoltság után, akkor »ismét a nyugati részek veszik át a vezetőszerepet a nemzet életében«. Következésképen a folytonosság sem itt, sem ott nem szakadt meg s így Bárdossy épen az ellenkezőjét állítja annak, amit a szájába adtak! Így olvastok ti! De talán eretnekség azt állítani, hogy Mohács után a »királyi« Magyarország a Habsburg-uralom tartományainak rangjára süllyedt le? Nézzük meg hát, mit mond erről a legilletékesebb történetíró, a mai magyar historikus nemzedék nagymestere, Szekfű Gyula. Ha valaki figyelmesen elolvassa a »Magyar Történet« IV. kötetében e témának szentelt II. fejezetet, elkerülhetetlenül az lesz a benyomása, hogy Bárdossy epigrammatikusan csak azt foglalta össze az idézett sorokban, amit a tudós történetíró, roppant erudiciója mérlegén hosszas, alapos előadásban fejteget. Itt csak néhány markáns idézetet adhatunk ;i »Az a Magyarország, mely a török támadás és polgárháború következtében Ferdinánd kezén maradt, csak egy foszlány volt, reálpolitikailag inkább csak negative értékelhető egység.« (66. 1.) »A király megtartja ígéretét, megtartja magyar tanácsát, melybe nem nevez ki idegent, de az ország legfontosabb ügyeit, éppen azokat, amelyek a védelemmel függtek össze, a magyar tanácstól független hatóságokkal intéztet!, melyek az ország határain kívül székelnek.« (67. 1.) »A Ferdinánd-féle reform az országot azon tartományok közé szórttá le, melyeknek központi kormányait az új, országfeletti központi szerveknek kell alárendelni.« (70. 1.) »Minden udvari hatóságnak jegyzékét és szabályzatát az ú. n. udvari státusrendeletekben foglalta össze, melyek közül Mohács óta a legelső, 1527 január 1-éről, már eléggé jelzi az utat, melyet a magyar államiság fog megtenni, beiktatva az osztrák és cseh tartományok közé.« (u. o.) »Thurzó helytartósága az első eset, mikor a magyarság egyik régi intézménye két nagy ellentét... ütközőpontjába kerül és feladatát többé nem tudja betölteni. Az egyik ellentét a magyar állam és a területére benyo‘ A mü első kiadása szerint idézek.
