Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 3. szám - Deér József: Állam és nemzetiség a régi Magyarországon
Állam és nemzetiség a régi Magyarországon 139 magyarsághoz a kazár birodalomból kiszakadt — egyes kutatók szerint — a székelységgel azonos kabarság, majd később a kisebb- nagyobb besenyő csoportok. Mindezek az idegen elemek nem mint szolgák, vagy elszigetelt szabadok helyezkedtek el a magyarság között, hanem maguk is törzset alkottak, külön szállásföldet kaptak, tehát ősi szokásaikat e szervezet keretében megőrizhették. Ha meggondoljuk, hogy a szepesi és erdélyi szászokat ugyanúgy a határszélen és nagyjából zárt tömbben telepítették le királyaink, akárcsak a székelyeket a X. század pogány fejedelmei, s hogy a székelyek a XV. század legvégén ugyanúgy az előhad és hátvéd szerepét játszották a magyar seregben, akárcsak a XI. században, akkor azt kell mondanunk, hogy a nem-magyar népelemek kezelésének módja ősi örökségként szállott át a magyar középkor századaira. A néphez tartozás a királyi hatalom számára character quasi indélébilis. Ezért beszélnek az oklevelek »örökös« székelységről, ezért tartja meg a székely ember székely szabadságát még akkor is, ha a székel57földről elköltözik és ezért nem kell — mint a nemesnek — a maga kiváltságos helyzetét oklevéllel igazolnia. Ugyanez a helyzet a magyarországi németség esetében is. IV. Béla király 1255-ben megállapítja a besztercébányai vendégek jogait s ezek sorában a törvényes bajvívás módozatait is szabályozza. Különbséget tesz eg 3U'észt azok között, akik közülök valók, tehát beszterceiek, akik az ő szabadságukkal bírnak, vagy velük azonos nemzetiségűek (sit de ipsis, vei libertatis aut nationis eorum), másrészt pedig kívülálló egyén (extraneae consuetude), az utóbbiak a király által megállapított fegyverzetben vívnak párbajt. A szász consuetude alá tartozást tehát a származás, a natio határozza meg, a jogállás csupán következménye a nemzetiségnek. A nemzetiségnek, mint a politikai rendezés egyik tényezőjének világos felismerése magyarázza a királyoknak azt a törekvését, hogy a szászoknak, székelyeknek és kánoknak lehetőleg önálló és a többi néptől elhatárolt, zárt szállásterületet juttassanak, hogy azon azután eg5miás között, saját népi szokásaik szerint élhessenek. Ezért adja ki II. András 1224-ben a szász fejlődés jelszavát: »egy legyen a nép« (unus sit populus), ezért adományozza nekik a régebben közöttük élő sebesi székelyek földjét, s telepíti azokat — ugyancsak népi egyéniségük megőrzése érdekében — máshová. A nép egységének felismerése nélkül nemcsak a közös szász consuetudo emlegetése volna érthetetlen, hanem a királyoknak az a törekvése is, hogy az eredetileg szétszórt, vagy lazán összefüggő szász telepeket egyetlen territóriumban egyesítsék, ami a XV. század végén az Universitas Saxonum Transilvaniae alakjában meg is történt. A magyar királyok e né^i egységet minden esetleges belső és külső támadás ellen megvédelmezik. Számos bizonyítékunk van arra, hogy Károly Róbert, Nagy Lajos, Zsigmond és Hunyadi Mátyás a szász és székely szabadságot megsértő főtisztviselőiket nemcsupán erélve- sen megfeddették, de pénzbüntetésre, anyagi kártérítésre is ítélték, sőt néhány esetben méltóságuktól is megfosztották. Ugyanúgy védték a népi egység belső biztosítékát, a társadalmi egyenlőség, a közös szabadság elvét is. A királyok ügyeltek arra, nehogy a szé-
