Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Tamás Lajos: A román nép és nyelvi kialakulása
84 Tamás Lajos nen übrigens nicht einmal das gleiche gewesen, wäre imstande, diese bis zum 10. Jh. fast völlig gleiche Sprache hervorzubringen« (Über die Sprache und Heimat der Rumänen: Zeitschrift f. rom. Phil. LIV. 1934. 661—62. 1.). Figyelembe véve azt a körülményt, hogy az albánokkal ma csak bizonyos arumun csoportok állanak többé-kevésbbé szorosnak nevezhető kapcsolatban, az északi románság pedig az idők folyamán az Aldunán átkelve, jó messzire telepedett le hajdani albán sorstársától, szükségképpen fel kell tennünk, hogy az északi románság ősei és az albánok ősei az oláh nyelv kialakulásának korában földrajzi közösségben éltek. Nyelvi kapcsolataik természetéből még az is világosan kitűnik, hogy az ősi vlahság és az ősalbánság általában közös életkörülmények között élt együtt (szimbiózis) s úgyszólván kizárólagos foglalkozásuk a közös trák-illir ősöktől örökölt nomád, illetve költözködő pásztorkodás volt. Különös súllyal esik latba az a Philippide által is elismert tény, hogy a románság négy ágazata (északi, megleni, isztriai oláh, arumun) közül éppen az északi (»dákoromán«) csoport nyelve áll legközelebb az albánhoz, még pedig ennék is a deli, ú. n. toszk változatához. Ezt különösen azért kell hangsúlyoznunk, mert az albán-vlah nyelvi egyezéseket egyes román nyelvészek még mindig úgy próbálják magyarázni, hogy időről-időre egyes pásztorcsoportok rándultak le az albánokhoz, így természetesen csak egyes szavak átvételét világíthatnék meg, de nem azokat a nyelvszerkezeti sajátságokat, amelyeknek egyezését egyedül a balkánfélszigeti szimbiózis teszi érthetővé. Az albán-vlah nyelvi kapcsolatok tulajdonképpen már önmagukban is elégséges érvet szolgáltatnak a román nyelv és nép balkánfélszigeti eredetére nézve. G. Stadtmüller német tudós nemrégiben közzétett albán őstörténeti kutatásainak eredményeitől bízvást várhatjuk, hogy a balkánfélszigeti román őshaza kérdését lassan a napi politikától és a »dákoromán«-mítosztól mentes tudományos vágányra lehet visszaterelni. (Forschungen zur albanischen Frühgeschichte: Archívum Európáé Centro-Orientalis VII—1941, 1— 196. 1. Nagy előnyére válnék a román probléma irodalmának, ha E. Gamillscheg és G. Reichenkron kutatásai kapcsolatba kerülnének a magyar tudományos irodalom eredményeivel is és ha elméleteiket még azok közzététele előtt a szükséges kritikával próbálnák a történeti források adataival összhangba hozni.) A két nép párhuzamos fejlődésének és együttélésének a VI. században meginduló balkáni szláv térfoglalás és a szlávságnak fokozatos állami megerősödése vetett véget. Az albán-vlah együttélés helyébe a csekélyebb hatásfokú, de kultúrtörténeti és nyelvtörténeti szempontból igen nagy jelentőségű vlahoszláv korszak lépett. Ez már nem két egyaránt pásztorkodást űző népnek eg5nittélése volt, hanem egy pásztornép (az oláh) érintkezése egy földmívelő néppel, a szlávsággal. Nem csoda, hogy a középkori vlahok művelődéstörténeti szempontból a szlávságnak többet köszönhetnek, mint az albánoknak, bár a völgyek és síkságok szláv telepeseivel a vlahok inkább csak a téli legeltetési időszakban érintkeztek rendszeresebben. A szlávság emellett azért is a vlahok tanítómestere lett a
