Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szemle - Makka László: Népiségtörténet
Népiségtörténet 63 Már a szellemtörténeti iskola nagy szintétikus művében (Hóman—Szekfű: iíagyar történet) a módszer és az akkor ismert anyag engedte kereteken belül érvényesültek település-, gazdaság- és társadalomtörténeti szempontok. Hóman Bálint, Deér József, Váczy Péter a középkor, Szekfű Gyula és mások az újkor számos üyen természetű problémájának felvetésével és megoldásával úttörő és iránytszabó kezdeményezéseket tettek, melyek nélkül a népiségtörténeti kutatás sok tekintetben ma is a sötétben tapogatóznék. Hasonlóan nagyjelentőségű Hajnál István munkássága, aki a történettudomány szociológiai módszerének lehetőségeit és gyakorlati alkalmazását mutatta be (Az újkor története. Egyetemes Történet, Hl. kötet, Budapest,. 1936 és Történelem és szociológia. Századok, 1939.). A népiségtörténet gazdaság- és társadalomtörténeti ágának kifejlődése Domanovszky Sándor nevével függ össze, aki nemcsak maga végzett alapvető fontosságú gazdaságtörténeti kutatásokat, hanem tanitványok egész sorának nevelésével jól felkészült s máris komoly eredményeket felmutató kutatógárdát adott a népiségtörténetnek. Ebből az iskolából került ki azoknak a fiatal gíizdaság- és társadalomtörténészeknek nagy- része, akik a nemrég megjelent Magyar Művelődéstörténet köteteiben eddigi munkásságuk összefoglalásaként a magyar népiségtörténet gazdasági és társadalmi vonatkozásait először tárgyalják valóban az új tudományág módszerével és szempontjai szerint, a magyar népi életforma és sorsalakulás eddig nagyrészt ismeretlen alapkérdéseit vetve fel és vüá- gitva meg (Bakács István, Berlász Jenő, Csapod! Csaba, Domanovszky György, Ember Győző, Juháisz Lajos, Kring Miklós, Sinkovics István, Wellmann Imre, stb.). A helytörténeti irodalom újszempontú művelésének s ezzel a népiségtörténet településtörténeti ágának úttörési érdeme Mályusz Elemért illeti meg. Ö fogalmazta meg elsőnek a magyar népiségtörténet elméletét és feladatait (A magyar történetírás új útjai c. gyűjteményes munkában, Budapest, 1932) s ö adott első példát a gyakorlati megvalósításra is »Turócz megye kialakulása« (Budapest, 1922) című tanulmányában, mely éles ellentétben az addigi megye-monogreifiák összefüggéstelen, szem- ponttalan előadásmódjával, a település menetének, formáinak, szervezetének, a megyei társadalmi élet kialakulásának, a lakosság nemzetiségi, gazdasági és társadalmi viszonyainak szerves egészként való tárgyalásával iskolát teremtett. Bár Mályusz későbbi munkássága inkább a társadalomtörténet felé tolódott el (ezen a téren középkori és újkori eredményei nem kevésbbé fontosak), továbbra is irányítója maradt a magyar település- és népiségtörténeti kutatásnak; az ő szerkesztése alatt álló sorozatban és sok tekintetben szellemi hozzájárulásával jelent meg Szabó István könyve (Ugocsa megye, Budapest, 1937), mely máig a magyar népiségtörténeti irodalom reprezentatív alkotása. Egy megye életének fél évezredét mutatja be, az emberi települések megindulásától a népi és nemzetiségi viszonyoknak a XVIII. században bekövetkezett kialakulásáig. Bár szempontjai elsősorban népesedéstörténetiek és a fősúlyt a nemzetiségi kérdésre fekteti, a gazdasági és társadalmi élet, a birtokviszonyok és a népi élet történeti eszközökkel megfogható más megnyilvánulásai is helyet találnak és szervesen üleszkednek bele a sokoldalú, gazdag képbe. Az eredmények itt is a magyarok feltétlen települési prioritását mutatják, a német, rutén és román bevándorlók csak követik őket. Különösen érdekes és történetirodalmunkban az első rendszeres ilyen- nemű munkálat a nemzetiségi viszonyok újkori eltolódásának megrajzolása. A könyv egyébként abban is úttörő jelentőségű, hogy elsőnek valósítja meg a népiségtörténet művelésében elengedhetetlen kollektív munkamódszert. Kniezsa István nyelvészeti hozzájárulása, mely nélkül
