Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szemle - Makka László: Népiségtörténet
62 Makkal László lőtt országos események felsorolását s a birtokos osztály életének nehány (rendesen politikai, közigazgatási és birtokjogi) vonását tartalmeizzák, többségüknél a községek alfabetikus névsora és az azokra vonatkozó történelmi adatok száraz, összefüggéstelen felsorolása szervetlen függeléket alkot. A népéletnek úgyszólván egyetlen vonása, a lakosság nemzetiségi hovatartozása kötötte le figyelmüket, de az írók nyelvészeti és társadalomtörténeti iskolázatlansága ezen a téren is számos tévedést és még több hiányt okozott. Pedig a népi társadalom történetének kérdéseit éppen ez a tudós nemzedék vetette fel, Pesty ma is helytálló oldalakat írt a bánsági román népi társadalomról, Tagányi pedig elsőnek hirdette a népi jogszokások összegyűjtésének szükségességét. Nem volt meg azonban bennük a problémák egységes látásának adottsága, amit természetesen nagy mértékben érthetővé tesz a népiségtörténet segédtudományainak akkori fejletlensége és a történetírástól való elszigeteltsége. Meg kell még emlékeznünk nehány egyetemesebb jelentőségű munkáról, melyek a népiségtörténetnek ma is nélkülözhetetlen segédeszközei. Ilyen elsősorban Csánki Dezső műve (Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában, 4 kötet, Budapest, 1890—1913), mely Magyar- ország középkori helységeinek adatait tartalmazza, azután Ortvay Tivadar két könyve (Magyarország régi vizrajza, 2 kötet, Budapest, 1882. és Magyarország egyházi földleirása a XIV. század elején, 3 kötet, Budapest, 1891—92) és végül Hunfalvy Pál nemzetiségtörténeti munkája (Magyarország ethnographiája, Budapest, 1876), mely utóbbi ma is egyedülálló értékes kísérlet ennek a fontos kérdésszövevénynek feldolgozására. A HÁBORÍT UTÁNI KORSZAKNAK a népiségtörténet szempontjából nagy eseménye a nyelvészek bekapcsolódása. Melich János korszakos jelentőségű könyve (A honfoglaláskor! Magyarország, Budapest, 1925—29) az első nyelvészetileg szakszerű helynévmagyarázat-gyűjteményünk; eredményei, melyek a honfoglaláskor a magyarok által itt talált népelemek földrajzi elhelyezkedésére és a magyarsághoz viszonyított aránylagos csekélységére vonatkoznak, azóta történetírásunk közkincsévé váltak. Kniezsa István és Moór Elemér folytatják az ilyen irányú kutatásokat. Kniezsa N. Dräganu román nyelvész elméletét, mely szerint a középkorban a Dunántúlon és a Felvidéken helynevek tanúsága szerint román néptömegek éltek volna, sikeresen cáfolva (Pseudorumänen in Pannonien und in den Nordkarpathen, Budapest, 1936) kezdte meg helynévmagyarázó munkásságát, melynek során tisztázta a koraközépkori Magyar- ország nemzetiségi viszonyait (Magyarország népei a XI. században, Budapest, 1938), bebizonyítva korai helynévanyagunkból, hogy a honfoglaló magyarság hazánkban csak szláv nyelvű népességet talált, ez is a síkság és az erdőségek határán és mocsárvidékeken élt, míg a magyarság az ország egész területét a bükkerdők vonaláig korán megszállotta. »Erdély földrajzi nevei« című tanulmányában (Erdély, Budapest, 1940) az erdélyi hely- és folyónevek elemzése során kifejti, hogy a románságot a magashegyi vidékek kivételével a magyarság, sőt a szászság is mindenütt megelőzte, mert a mezőségi és hegyaljai földrajzi neveket a románság a magyarból, illetve a németből vette át. Legutóbbi könyve (Adalékok a magyar-szlovák nyelvhatár történetéhez, Budapest, 1941) hasonló eszközökkel érzékelteti azt a területi hódítást, melyet a szlovákság a törökkorban megritkult magyarság róvására tett. Moór viszont Nyugat- Magyarországról mutatja ki (Westungarn im Mittelalter, Szeged, 1936), hogy itt is a magyar település mindenütt megelőzte a németet. A nyelvészet kezdeményezéseivel egyidőben, közvetlenül a háború után a történettudomány is fokozott érdeklődéssel fordult a népiség felé.
