Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)

1942 / 1. szám - Szemle - Makka László: Népiségtörténet

Népiségtörténet

61

A MAGYAR NÉPISÉGTÖRTÉNET olyan kiváló előfutárral dicsekedhetik, mint Bél Mátyás, aki hatalmas, de befejezetlenül maradt politikai- és ember-földrajzi müvében (Notitia Hungáriáé novae historico-geogra- phica, 5 kötet, Bécs, 1735—42.) nemcsak a maga korának viszonyait rög- zitette szokatlanul sokoldalú érdeklődésével és éleslátásával, hanem kísérletet tett történeti szempontok érvényesítésére is. Követői közül Benkö József Erdélyt dolgozta fel, (Transilvania, 2 kötet, Bécs, 1778.), munkája azonban, bár kora színvonalán áll, nem éri fel Bél alkotásának korszakos jelentőségét. A magyar helyrajzi irodalom Bél kezdeményezésétől máig mennyiségi szempontból állandó és töretlen növekedést mutat, keretein belül a helytörténeti vonatkozások is mindinkább előtérbe jutottak, (Szirmay Antal könyvei, Zemplén, Ugocsa és Szatmár megyékről — 1803 —1810 — történeti utalásokban például már igen gazdagok), de sem módszer, sem mondanivaló tekintetében sokáig nem jelentett komoly haladást Bél életművével szemben. Bár közben Teschedik Sámuel (Der Landmann in Ungarn, Pest, 1784) és Berzeviczy Gergely (De conditione et indole rusticorum, 1802) írásai a magyar népi életforma megismerése terén megtették a döntő lépéseket, helytörténeti irodalmunk hosszú évtizedekig nem találta meg a kapcsolatot terület és népiség között, a két probléma párhuzamosan, a találkozás lehetőségének kizárásával futott tovább a maga útján s a népiségtörténet tudománya még a Bél-féle tapogatózó kísérlethez képest is hátramaradt.

A nemzetiségi kérdés komolyra fordulása adta meg az első alkalmat arra, hogy terület és népiség viszonya tudományos vizsgálódás tárgya lehessen. A földrajzi nevek (falvak, városok, folyók, hegyek, dűlők nevei) nyelvi eredete iránti etimológizáló érdeklődés, mely már Anonsnnusnál fellelhető s melynek múlt század eleji romantikus képviselője, Horváth István kétesértékű halhatatlanságot is szerzett, éppen a nemzetiségi prioritás vitái során fejlődött ki tudományos diszciplínává, népiségtörténetünk egyik legkorábban kialakult segédtudományává. A hely- és dűlőnevek gyűjtését Révész Imre már 1851-ben sürgette és Pesty Frigyes a század közepén hivatalos segédlettel az egész országra kiterjedő akció során hatalmas, bár vegyes értékű anyagot gyűjtött össze s megírta az első tudományos igényű magyar toponimiai művet (Magyar- ország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben, Budapest, 1888, csak egy kötet jelent meg). Sajnálatos jelenség és helynévkutatásunk eredményességét úgysiíólván napjainkig meghiúsította azonban az, hogy a helynevek nyelvészeti magyarázatával és az ezekből levonható helytörténeti tanulságokkal sokáig nem céhbeli nyelvészek, hanem történészek foglalkoztak, úgy, hogy elkerülhetetlen tévedéseik miatt ilyenirányú munkásságuk nagyrésze hiábavaló volt.

Több eredményt mutathat fel a háború előtti magyar helytörténeti irodalom. A megyei, sőt községi monográfiáknak egész könyvtárra menő sora jelent meg, köztük nem egy a maga korában magas színvonalú tudományos teljesítmény volt. Ezen a téren is Pesty Frigyesé az áttörés érdeme, Szörény és Krassó megyék helytörténete (1878—85) iskolát teremtett. Pesty munkásságán kívül, melyet, csak úgy mint követőiét, elsősorban a gyűjtött gazdag helytörténeti anyag tesz maradandóvá, Orbán Balázs (A Székelyföld leírása), Borovszky Samu (Csanádmegye monográfiája), Karácsonyi János (Békésmegye monográfiája). Márki Sándor (Aradmegye monográfiája) és Tagányi Károly (Szolnokdoboka és Nyitra megyék monográfiái) művei, továbbá az egyházi, püspöki és rendi birtoktörténetek (Békefi Rémig, Erdélyi László és Bunyitai Vince szerkesztésében) jelentenek ma is komoly értéket. Közös hiányosságuk azonban, hogy az óriási nyersanyagot nem tudták megeleveníteni, helytörténeteik (a birtoktörténetek kivételével) nagyrészt csak az ületö területen lezaj-