Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - Magyar Figyelő - Salamon Sándor: Erdélyi román utazó a múltszázadi Magyarországról
564 Magyar Figyelő ban, az alkotóművész gondolatának megszületésénél s a rivalda fényében egyformán. S ott áll a honvéd fegyvert markoló alakja mellett is, mindég mindenre készen s híven a múltból visszatükröződő önmagához. Woss Albert ERDÉLYI ROMÁN UTAZÓ A MULTSZÄZADI MAGYARORSZÁGRÓL A nemzeti önismeret egyik legfontosabb feladatimk. Tükröt keresünk, amelyben nemzetünk őszinte képét pillanthatjuk meg. Kétségkívül igen tanulságos, ha ezt a tükröt idegen nemzet tartja elénk, még tanulságosabb, ha szomszéd nép, vagy éppen velünk egy területen, állandóan mellettünk lakó nemzetiségünk fordítja szembe velünk. Ritkán mutatja a legigazibb valóságot, de az idegenek érzelmeiről híven tudósít, elárulja természetes megnyilvánulásaink egy-egy olyan vonását, melyet nem érzünk hibának, de elég ahhoz, hogy rossz hírnevünket táplálja a népek tudatában. Megtudjuk, hogy a megfigyelések mennyire csak a felszínt horzsolják és mennyire csak a külsőségeket veszik figyelembe s ezáltal mennyi kárt okozhatnak felületességükkel. Az érdekesség és tanulság vonz, ezért lapozunk fel egy több mint százéves román naplót. Ion Codru Drägu§anu (1823—84), fogarasi román, Szentpétervártól Nizzáig beutazta az akkori Európát s több ízben útbaejtette Magyar- országot. Üti naplójábani néhány jelentéktelen, közkeletű megjegyzést helyez el. így például a nizzai farsangról szólva, megállapítja, hogy a franciák léha kánkánjához képest a magyarok csárdása valósággal isteni tánc. Megörökíti avig- noni élményei közül a magyar káromkodással való találkozását. Ez ‘ Cälätorüle unui Romän Ardelean in (arä §i in sträinätate- 1835—44. Peregri- nul Transilvan. Kiadta: C. Onciu. Va- lenii de Munte, 1910Úgy történt, hogy a kikötéskor a nagy forgatagban rátaposott valakinek a lábára, mire az illető nagy hangosan pár vaskos magyar szót vágott hozzá. »Mivel már évek óta nem hallottam ilyen édes hazai hangokat, ilyen távol a magam s e káromkodás szülőföldjétől, varázslatként ütötte meg fülemet s megfordulva egy »ebadtá«-val válaszoltam, mire hirtelen egy »pur sang« magyartól öleltettem át, aki honfitársának nevezett« — írja Codru Dräguganu (141. 1.). Legutolsó párizsi levele mottójául »az erdélyi testvémemzet, a magyar« nép mondását választja: »Gyere Rózsám Enyedre, Ott a világ közepe!« (244. 1.). Majd mikor egy orosz herceg titkárává szegődik, magyarnak adja ki magát. Hálából »a kölcsönvett nemzetiség hozta sikerért« levelét ez alkalommal magyarul zárja be: »Isten áldjon meg!« (197—198. 1.) Ezek az apró megjegyzések is elárulnak valamit: azt, hogy 48. előtt az erdélyi román értelmiség mennyivel reálisabban gondolkozott népének a Kárpát-medence életteréhez való alkalmazkodásáról. Ennek a világlátott utazónak reális szemlélete és bátorsága volt tükröt fordítani saját fajtája felé: »Az adót nincs miből megfizetnünk, de a zsidónak kell, hogy jusson, mert lám tartozunk neki... jajgatnak az emberek, hogy szegények. Akinek két ép marka van, gazdag ember.« A jobbágyok felszabadítása ha nem is hozott különösebb változást az életviszonyokban, szabad napokhoz juttatta a népet: »Az emberek napokat nyertek, a napokból pedig pénzt lehet csinálni! A mi emberünk nem szeret dolgozni, napszámra elpipál az asszony mellett a tűznél, vagy alszik az árnyékban a fa alatt, vagy iszogat a zsidónál a kocsmában. Hát ne legyen szegény, hát ne legyen buta? Mondtam már, hogy a szegénység a butaságból származik ... Így nyertük meg a nyelvünket is, melyet nem ismerünk s mellyel következésképpen
