Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - Gáli László: Kolozsvár és a magyar–román művelődési kapcsolatok
558 Gáldi László ban is, bár itt a románok száma mindig csekélyebb maradt. Az efféle adatokra hivatkozva terjesztette a román hírverés azt a hiedelmet, hogy Kolozsvár magyar egyeteme a múltban nem tartotta eléggé számon Erdély nemzetiségeinek szellemi szükségleteit. Cáfolatul elég arra az ismert tényre hivatkoznunk, hogy a kolozsvári egyetemen 1872-től, tehát alapítása évétől kezdve a román nyelvnek és irodalomnak rendes tanszéke volt. E tanszéket 14 éven át az a Szilasy Gergely töltötte be, aki a latinos iskolának és a túlzott, filológiai téren is megnyilvánuló dákoromanizmusnak utolsó lelkes apostola volt. Működését sokáig zavartalanul folytathatta és kétségtelenül nagy hatást gyakorolt a román ifjúságra is. Valószínű, hogy a rövid ideig Kolozsvárt tanuló Co§buc, a naszódkör- nyékéről származó költő is az ő biztatására fordított románra nehány Petőfi-verset. Szilasy munkásságának egyik legérdekesebb mozzanata az volt, hogy éppen Kolozsvárt megjelent terjedelmesebb tanulmányában (A román nyelv újjászületése. 1879) lelkesen küzdött a Kárpátokon túli nyelvhasználat ellen és maró gninnyal támadta azokat a filológusokat, akik szerinte Bukarest vagy Ia§i külvárosainak, a hírhedt mahaláknak, görög-török idiómájából akartak irodalmi nyelvet teremteni. SzUasyt azonban politikai túlkapásai miatt 1886-ban nyugdíjazták és utána az egyetem román tanszékén Moldován Gergely következett, akit a románság őszinte közeledési törekvései miatt csakhamar renegátnak bélyegzett és vele minden összeköttetést megszakított. Pedig Moldován soha nem állított népére lealázó tételeket — »inkább levágnék kezünket és kitépnék nyelvünket, mintsem hamis és sértő dolgot mondjunk a románságra« írta folyóiratában — hanem egyszerűen arra törekedett, hogy az erdélyi románok szenvedélyes vágyálmai helyett a higgadtabb regátiak, Maiorescuék hűvös ítélete érvényesüljön minden vitás kérdésben. Ha Moldován megbélyegezte Sinkai és Major naiv történetszemléletét, azt is Maiorescu szavaival tette. S ha Moldován írásait lapozzuk, amelyeket mindig az akkori idők tudományos színvonalához kell viszonyítanunk, nem egyszer akadunk érdekes, korát messze megelőző állításokra. »Azé az ország« — írta Alsófehér megye románságával kapcsolatban — »akié a lapály, az az első foglaló, akinek nyelvét a lapály helynevei fenntartották.« Csak most, Kniezsa István pompás településtörténeti térképei és a Makkai—^Fekete-féle Román Oklevéltár világánál tudjuk igazán értékelni e tétel igazságát. A kolozsvári egyetem évről-évre pályatételekkel serkentette a románságra vonatkozó kutatásokat, s a kitűzött problémák között nem egy olyan akad, amelynek feldolgozását ma is szívesen ven- nők. A magfyar—román kapcsolatok kutatására is itt, a kolozsvári egyetem keretében történtek az első kísérletek, sőt innen indult ki az erdélyi román népnyelv és népszokások tanulmányozásának gondolata is. S hogy mily nagylelkűséggel kezelte az egyetem tanácsa e pályadíjak sorsát, arra mi sem jellemzőbb, mint hogy még 1917-ben is, tehát egy évvel az erdélyi román betörés után, 100 koronás jutalom tűzetett ki a szelistyei pásztorok meséinek és babonáinak összegyűjtésére.