Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - Gáli László: Kolozsvár és a magyar–román művelődési kapcsolatok
Kolozsvár és a magyar-román művelődési kapcsolatok 557 Icájában (1847), .Erdély földe ritkaságaiha.n (1853), de különösen Erdély történelmében (1859) számos román vonatkozású adatot közölt és tárgyilagos világításba helyezett egy olyan fejlődést, amelyet Sinkaiék csak romantikus nacionalizmusuk ködében szemléltek. Ugyancsak sok erdélyi magyar—román vonatkozású eseményt világított meg az abszolutizmus korának nagy kolozsvári reformalakja, gróf Mikó Imre Erdélyi történelmi adatok (1855) című munkájában. Ugyanebben a korszakban nem egy magyar szépirodalmi jellegi mű is jelent meg Kolozsvárt — főleg a református kollégium nyomdájában — amely az erdélyi románok múltját regényes keretben világította meg. Ilyen volt pl. Halmágyi Sándornak Saphira című történelmi regénye, amely egy Erdélybe szakadt havaselvi fejedelmi sarjnak viszontagságait tárgyalta. E rövid összefoglalás keretében nincs időnk kitérni a Kolozsvárt megjelent román nyelvtanokra és szótárakra. Inkább azt kell kiemelnünk, hogy a 60-as évek elején, a híres húsvéti cikk után, amikor a román közvélemény nagy része az unió ellen háborgott, nehány bölcs kolozsvári magyar kisebb-nagyobb tanulmányokkal igyekezett járhatóvá tenni az együttélés ösvényét. Ilyen higgadtabb álláspontot képviselt pl. Deák Farkas őszinte szó a román testvérekhez (1861) című röpiratával, míg viszont Dózsa Dániel — politikai szükségnek megfelelően — ismét vitába szállt Csatározás a daco-román törekvések ellen (1863) c. tanulmányával, amelynek éle Papiu-Ilarianu szeparatizmusa ellen irányult. S érdekes lenne tudnunk, ki írta azt a kiadványt, amely őszinte szó egy erdélyi romántól (1864) címen az unió érdekeit ismét innen, Kolozsvárról védelmezte. A kiegyezés után a magyar-—román művelődési kapcsolatok terén is a legnagyobb koloz.svári esemény a tudományegyetem megalapítása volt, annál is inkább, mert már a század közepe táján egyre több későbbi román vezetőember végezte Kolozsvárt főiskolai tanulmányait. Ezúttal elég Bárnu^u, Treboniu-Laurian, a fentebb idézett Papiu-Ilarianu és Pumnul Áron nevét említenünk. Az utóbbi azért is fontos, mert később Bukovinában Eminescu tanára lett. E nemzedék tagjai egyébként jórészt a Kárpátokon túlra vándoroltak ki és ott, felhasználva magyar nevelésük hatását, a román közművelődés alapjait vetették meg. Igaza volt Moldován CJer- gelynek, amikor megállapította, hogy ezen Erdélyből kivándorolt románok nélkül még a bukaresti Román Akadémia sem alakulhatott volna meg. így tehát az új egyetemre is nemzetiségi téren fontos szerep várt: magyar szellemű főiskolai képzést kellett továbbra is nyújtania Erdély népeinek. Kedvező előjelnek látszott, hogy már az első évben, 1872-ben Kolozsvárra körülbelül annyi román hallgató iratkozott be, mint amennyi ugyanakkor Bécsben tanult, tehát jogos volt az a remény, hogy a román politikának Magyarországot mintegy megkerülő s közvetlenül Ausztriához húzó tendenciáját a kolozsvári egyetemmel sikeresen lehet ellensúlyozni. S nemcsak az orvosi és jogi karon találunk jelentős számú román hallgatót, hanem a bölcsészeti ágakI—
