Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Magyar Figyelő - Heszke Béla: Az új Goncourt-díjas író és a francia átalakulás
56 Magyar Figyelő bői feltörő sóhajtásait, azt keresi, hogy hol van, a baj gyökere? A francia nép saját tragédiájának okait keresi. Pétain marsall az ösz- szeomlás lelkiekben dermesztő s a valóságban pokolian mozgalmas napjaiban a kettéhasadt ors:^g ke- resztútján bolyongó, menekülő nép fülébe harsogta az első diagnózist: »kevés volt a fegyver és a gyermek!« Azóta a dermedtség józansággá komorodott. Sorra láttak napvilágot a különböző pragmatikus művek. Elégséges futó pillantást vetnünk a múlt év francia könyvtermésére, hogy egy jellemző dologról meggyőződjünk: a francia írók zöme aggódva hajol önmaga s a tragédiában vergődő nép fölé s arra próbál feleletet adni, hogy mi volt az összeomlás oka? (pl.: Bertrand de Jouvenel: »Aprés la défaite.« — Benoist—Méchin: »La moisson de quarante.«) Még az úgynevezett szépirodalmi szándékú művekben is érzik a francia tragédia borús légköre (pl.: Colette: Journal á re- bours. — René Benjamin: Le prin- temps tragique. — Céline: Les beaux draps.). A szellem embere keresi a tragikus valóság okait. Faggatja önmagát, népét, múltját s férfias bátorsággal szemléli keserű jelenét. Épít már a romokon. Nem állítja, hogy kikerülhetetlen lett volna a végzet, de elismeri, hogy ke- vésbbé lett volna tragikus, ha két tényezőt nem heinyagoltak volna el a nemzet életében: a születések és a parasztság kérdését. Mind a kettőben elsődleges nemzetmentő és nemzetmegtartó erőt lát s igazolja most már Gíono derekas kiállását, aki jóval a tragédia kezdete előtt, populista társaival együtt, azt harsogta a francia nemzet fülébe, hogy a parasztság örök hordozója a nemzet megtartó erőinek, ő a végtelen élet az egyre romló intellektus végességével szemben. (Giono: Préci- sions. Grasset. — Giono: Lettre aux paysans sur la pauvreté et la paix. Grasset.) A francia tragédia katarzisának egyik építő hatású következménye, hogy ez a nemzet, amelyről Európa a dekadencia halotti bizonyítványát állította ki, felismerte a népi erők sarkalatos jelentőségét. Ezt bizonyítja a sok megnyilatkozás sajtóban, regényben, naplóban. Ezért tüntették ki az 1941-es Goncourt- díjjal Henri Pourrat új könyvét. (Henri Pourrat: Vent de Mars. Paris. 1941. Gallimard.) Közismert tény, hogy a Goncourt- Akadémia par excellence hagyományellenes felfogású írók társulása. Ez a »non-conformisme« magatartás most átalakult nemzeti szolgálattá. Nagy pálfordulás ez, melyet csak a mai idők nagy történéseivel magyarázhatunk meg. Ennek a magatartásbeli változásnak tulajdonítható, hogy a Tizek Akadémiája egy hithű katolikus, vidéki írónak naplójegyzeteit tüntette ki az 1941-ik év díjával. A Tizek Akadémiája így a nemzetféltők és nemzetmentők táborához csatlakozott. Henri Pourratban a francia paraszti életforma vidéki apologétiku- sánák, az örök francia vidék hagyományőrző krónikásának ítélte oda a díjat. Pourrat könyvének nincs úgynevezett »cselekménye« vagy »meséje«. De annál súlyosabb mondanivaló árad belőle. S ez most Franciahonban sokkal többet ér, mint egy szép, mozgalmas cselekményű regény. Irodalmi értéke is van azonban, hiszen Pourrat tiszta nyelve eddig is elismert értéke volt az új francia irodalomnak. Egy vidéki francia gyónása ez a könyv. Gyönyörű napló, melyből a nemzete sorsával azonosodott író komoly figyelmeztetései, könyörtelen megállapításai s határtalan nemzetféltése szólanák. »Sem az angol szövetség, sem a Nemzeti Bank aranytartalékja, sem a devizák, sem a repülőgépek, sem az ágyúk nem jelentik az erőt. Csak egy erő van: ami az életből fakad« — írja egy helyen s nem sokkal tovább határozottan kifejti, hogy a nemzet erejének hordozója elsősorban a francia parasztság, mert rajta nyugszik a társadalom épületének többi emelete. »A társa
