Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - László Gyula: A honfoglaló magyarság lelkialkatáról
546 László Gyula kihalóban van. Az a tény tehát, hogy a honfoglaláskori sírok magyarázatakor szinte kivétel nélkül középázsiai példákat idéztem, egyáltalán nem jelenti a magyarság ázsiai származását, hanem a fent érintett okokkal magyarázható. Az alábbiakban ugyanis látni fogjuk, hogy a magyarságot még a honfoglalás előtt is annyi szál fűzte az európai kultúra forrásaihoz, hogy szinte azonos gyökérből eredő kétféle változatról beszélhetünk. Ez azonban természetesen nemcsak a magyarságra vonatkozik, hanem a többi történeti steppe-népeknél is ez a helyzet. Az egykori eurázsiai öskultúrában gyökerező műveltség kétfelé. Keletre és Nyugatra szakadt ága között még az életmód különbözősége — városlakó, földműves és lovas nomád — sem tudott alapvető különbségeket kifejleszteni, amiben a kultúra közös gyökerein kívül nyilvánvaló szerepe volt a Kelet és Nyugat között állandóan meglévő élénk kereskedelmi kapcsolatoknak is. A fent megismert két szokáson kívül szinte számtalan változatát láthatjuk a temetésnek honfoglaláskori sírjainkban. Csupán a lovastemetkezéseknél maradva pl., sokszor egy csomóban találjuk a ló csontjait, vagy a halott lábánál fekszenek, vagy valamelyik oldalán. Máskor a lovat nem is temetik el, csak a nyerget és a lószerszámot rakják a halott mellé. Ez utóbbi szokásnak is számos elhelyezésbeli változatát figyelhetjük meg, stb., stb. A sírokból kibontakozó kép korántsem egységes tehát, nem vethető össze például az avar temetkezések törvényszerűen ismétlődő alapformáival. A SZOKÁSNAK EZ A SOKFÉLESÉGE, szinte egyénivé válása során, világosan megkülönböztethető az ősi alapréteg a megnyúzott ló mellétemetése és a bal- és jobboldal szerepében. Mindkét szokás ősi déloroszországi előzményeivel a szkíta kultúráig njmlik vissza. A honfoglaló magyarság sokféle temetkezési szokása egy olyan vonást világít meg, amelyet tudtommal még senki sem figyelt meg, pedig alapvető módon magyarázza meg európai elhelyezkedésünket. A honfoglaló magyarság kultúrája ugyanis — a sírok tanúsága szerint — túljutott azon az egységen, ami az egyrétű, önmagában élő kultúrák jellemzője s ami pl. a mai napig eredeti tisztaságukban konzerválta a középázsiai népeknél az ezer évekkel ezelőtti szokásokat. A Magyarországra jövő húnok és avarok műveltségükben még sok friss és kifejlődésre váró csírát hoztak, megvolt tehát kultúrájuk belső fejlődésének önmagából merítő feszítőereje. A magyar szellemi élet a honfoglalás után szinte a végletekig, a továbbvezető utak eldugulásáig differenciálódott. A sírokon kívül, még a bennük talált művészi alkotások is arra mutatnak, hogy a honfoglaló magyarság túlfinomodott kultúrájában, a kollektív kultúra ősi ellenségének — az egyénnek — olyan nagy szerepe kezdett jutni, ami műveltségünket szétesés felé vitte s így az épen ezidőtájban két népből véglegesen egybeolvadó magyarság egy frisszemléletű újjászületés, mai szóval élve, kultúraváltás közvetlen küszöbén állott. Nem kétséges, hogy ebben az önmagát felélő évezredes kultúrán kívül épen a különböző népi elemek eggyéolvadásának is jelentős szerep jutott. Ilyenképen a nyugati kultúra és a kereszténység hir-
