Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - László Gyula: A honfoglaló magyarság lelkialkatáról
A honfoglaló magyarság lelkiálkatáról 547 télén betörése lélektanilag épen a legjobb pillanatban adott lökőerőt s elhatározó irányítást a magyarságnak s így érthető, hogy szinte elképzelhetetlen gyorsasággal építette magát újjá a széthullani kezdő magyarság Európában-európaivá. Ez a kultúraváltás tehát nem kívülről jövő valami s nem Géza és Szent István puszta egyéni elhatározása volt az alapja, hanem belső szükségszerűség. Ez a genezise az Árpád-kor keleti színezetű, de a legmagasabb fokkal mért európai megjelenésű magyar életének és műveltségének. Ezzel a műveltségváltással természetesen párhuzamos volt s ugyanazon okokból fakadt a politikai váltás is. Az utolsó nagy közös erőfeszítés a honfoglalás ténye volt. Utána az Istenségben gyökerező fejedelmi hatalom az egyéni kiskirályok martaléka lett s a kalandozásokban vérveszteséget szenvedett magyarság elé a hún és avar elődök politikai végzete rajzolódott. Ebben a reménytelen széthullásban látja meg az újra eggyéválás követelményének csíráit Géza és Szent István s így születik újjá, most már keresztény köntösben s lassan kereszténnyé váló tartalommal hatalmát az Istentől vevő magyar királyság. Ez a kultúraváltás tehát a magyarság egészének belső átalakulását jelentette, mégpedig — bármilyen furcsán hangzik is — egy túlfínomult s egyénivé differenciálódott kultúrából egy egyszerűbb, kollektivebb forma irányában. Ezt az egyszerűbb formát az előző sokrétű kultúra öröksége s kifinomult mesterségbeli tudása igen gyorsan kiterebélyesíti s egyúttal formáiba sajátos magyar ízt visz. Ha csak futólag nézzük is át Árpád-kori székesegyházaink tiszta metszésű s világos szerkesztésű faragott töredékeit s összevetjük a nyugati művészettel, a sok egyezés mellett, mel3mek szálai akkor európaszerte át és áthatották egymást, első pillanatra fel kell ismernünk az emlékek egészének más színezetű alapjellegét. Árpádkori művészetünk magas színvonalú hordozója az akkori, az Egyház védnöksége alatt terjedő, erősen nemzetfölötti európai művészetnek s mégsem kevésbhé magyar, akár a román művészet olasz, francia vagy német változata is első pillanatra már olasz, francia vagy német. Ezen a tényen az sem változtat, hogy nálunk is, mint minden európai országban, idegenből jött mesterek is dolgoztak. Ezek a mesterek voltak itt is, ott is a közös motivumkincs hordozói, a helyi mesterek teremtették meg azután az egyes művészi körök sajátos helyi, faji jellegzetességeit. Az európai művészetnek ez az őszinte átélése és teremtő továbbfejlesztése nem jöhetett létre külső tanulással vagy megszokással, mélyében az a belső indítékú nagy lélekváltozás áll, amiről fentebb szólottám röviden. Más helyen részletesebben sort kerítek ezek kifejtésére, bemutatva, hogy a honfoglaló magyarság magávalhozta művészetét is tovább követhetjük az új forma alatt, hol lappangva, hol élesen ismét előtérbe állítva, egészen a XV. századig s néha talán napjainkig, világosan demonstrálva, hogy az évezredes alkotóerő tökéletesen átformálódni sohasem tudhat. A ZÄPOLYA-UTCAI TEMETŐ településtörténeti jellemzése, a temetőnek egységként, majd síronként való vizsgálata után rátérek
