Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - László Gyula: A honfoglaló magyarság lelkialkatáról
544 László Gyula jobboldalon hordották. Épen fordítva tehát, mint azt a Zápolya- utcai 4. sírból s a hozzá hasonló honfoglaláskori magyar sírok tömegéből megismerhetjük. Egyszóval a sírba mindent fordítva raktak a magyarok, mint ahogyan azt az életben viselték. A temetéskor való megfordításnak ez a szokása a régi és még jórészt a mai türk népeknek általános temetkezés módja s így a néprajzi párhuzamok egyúttal feleletet is adnak arra a világképre, amely ennek a szokásnak hátterében rejlik. Alább néhány példát idézek ezekből, hogy a honfoglaló magyarok világképének elképzeléséhez adatot adjak. Bár minderről a Hitel egyik előző füzetében írtam, a kép egysége érdekében nem tartom feleslegesnek az ott elmondottak rövid ismertetését. A csuvasok a mai napig is másként öltöztetik a halottakat mint az élőt. Ruháját balról gombolják be s kését az őv jobboldalára húzzák, stb. A halott lovára fordítva rakják fel nyergét. A beltirek a sírba mindent fordított helyzetbe raknak be s azzal magyarázzák ezt, hogy a túlvilágon a balkéz jobbkézzé változik s fordítva, a jobbkézből balkéz lesz. Az altáji népek még ma is azt hiszik, hogy a túlvilágon a halott ugyanazt a foglalkozást fol5d:atja, mint ebben az életben s ezért mindent melléje raknak, amire csak szüksége lehet. A sámánok és mesteremberek magukkal viszik szerszámjukat, a harcosok fegyvereiket, a nők varrókészségüket, stb. Azonban ez a túlvilág fordítottja az innensőnek, méghozzá nemcsak a bal- és jobboldal cserélődik fel benne, hanem az évszakok is, meg általában minden. így pl., ha itt sok a medve, akkor a túlvilágon szűkében vannak a vadászok, vagy ha itt kevés a szarvas, az azért van, mert a túlsó világban épen bőviben vannak, stb. Mindezeket a példákat hosszasan lehetne még folytatni, az olvasó szép példáit találhatja ezeknek a szokásoknak Unó Harva könyvében (Die religiösen Vorstellungen der Altaischen Völker, Helsinki. 1938). Mindezek kétségtelenné teszik, hogy a honfoglaló magyarság egy jelentős rétegében a túlvilágnak a fentiekben megismert elképzelése élt s ez az elképzelés iránsútotta a temetési szokásokat ol3miódon, mint ahogyan azt a kolozsvári temető 4. sírjában láttuk. A temető ezidén kiásott 10. sírjában (2. kép), egy másik, a honfoglalókra ugyancsak jellemző temetkezési móddal ismerkedhetünk meg. A halott mellett itt a baloldalon fekszik mind szablyája, mind- pedig tegeze (2. kép 5 és IS). Baloldalon mellette kiterítve fekszik lovának csontváza. Nem mindegyik csont van meg a sírokban, hanem csak a ló koponyája (2. kép 2) és lábcsontjai (2. kép 3—ff). Ez a temetkezési mód is igen jellemző a magyar sírokra s számtalan szép példáját ismerhettük meg más temetőből is. E temetkezés előzményeit már a szkíta és hún korban megtaláljuk a délorosz steppéken s mind a mai napig megvan abban a körben, ahonnan fentebb már idéztünk párhuzamokat: az Altáj vidéki népek sok törzsénél. A néprajzi párhuzamokból kétségtelenné védik, hogy csak azért találunk lócsontokat és nem teljes lócsontvázat, mert a lovat először ünnepélyesen megnyúzták olyan módon, hogy bőrében bennehagyták fejét és lábcsontjait. Az ilyenmódon megn5nízott lovat ma szalmával tömik ki az altájiak s a kitö-
