Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - Gagybátori E. László: Kodály Zoltán és kórusai
Kodály Zoltán és kórusai 529 vésbbé egységes is, részleteiben a legpompásabb összjáték zenekar és ének, Kodály-mnzsika és a magyar néplélek, dekoratív művészet és tánc, dal és ballada között. Ha húmor, évődés kell, vegyük elő a Cigánysíratő-i, a Gergély- járást, a Kit kéne elvenni férfikarát. Emellett folytatódik a régi borongós, igazi Kodály-hang a gyermekkarban (Csalfa sugár) és a vegyeskarban egyaránt (Akik mindig elkésnek). Mindkét mű a harmóniai bonyolultságot egyesit! a szólamok énekelhetőségével és a formai okszerűséggel. Nem részletezzük Kodály kisebb népdalfeldolgozásait és bici- niáit, de három nagy alkotását még ki kell emelnünk. A Jézus és a kufúrok (1934) epikus zenei mű, programmzene a szó Liszt-féle értelmében, valóságos szimfónikus költemény — hangszerek nélkül. Csupán szóval és hanggal fest érzelmeket, felháborodást, odaadást, parancsot, zúgolódást. Leír és elbeszél, cselekményt és hátteret jelenít meg, akár a Psalmus. Emellett tiszta zene, egyszólamú és többszólamú tételekből. Dallamai evangéliumi nyugalmat keltenek, akkordjai isteni melegséget lehelnek, többszólamú részei a leghidegebben számító ellenpontozó technikával készültek. De ennek a kiszámítottságnak is jellemző ereje van; nemcsak a kereskedők nyüzsgését érzékelteti, hanem a felháborodott Jézus kérlelhetetlen szigorúságát is. A végső benyomás mégis a harmónia érzése, a Krisztus hallgatásában való megnyugvás. A klasszikus korlátok közé szorított indulat remeke A magyarokhoz c. kánon (1936), Kodály újabb mesteri dallama. A latin versmértékhez alkalmazott magyar prozódiát zeneileg talán sehol sem sikerült annyira híven és mégis ily változatosan visszaadni. A hazafias retorika zenei kifejezésre talált anélkül, hogy kellemetlen emlékeket idézne fel a közelmúlt szokványos pátoszából... Ugyancsak dallamremek az Ének Szent István királyhoz (1938). Erő és njoigalom, vallás és hazaszeretet forrnak itt össze s a dallam ötféle feldolgozása közül alig lehet kiválasztani a legszebbet, a legtalálóbbat. Magyarság és kereszténység összhangjából született az utolsó húsz év egyik legnagyobb szabású alkotása: a Budavári Te Deum is, szintézise mindannak a zenei elemnek, mely Kodályban eddig felszívódott: a magyar dallamvilágban fogant Kodály-melosznak és a nyugateurópai harmóniarendszemek, a világias, éles hangszerelésnek és a tiszta egyházi énekkari stílusnak, az összhangzatos és ellenpontos gondolkodásnak, Händel, Bach, Liszt és Verdi művészetének. A barokkos harsonakezdet után mindjárt a kórus veszi át a vezetőszerepet, a zenekar majdnem állandóan csak kísér. Ebben a műben mutatta meg a mester önuralmát és leleményességét a legkézzelfoghatóbban: visszatért a múlt század akkordjaihoz és lehetőleg ezen belül szőtte az egyes, oly jellegzetes kodáiyos szólamok gazdag szövetét. Elnyugvással végződik a Te Deum is, mint a Psalmus, mégis egészen más alapon. Nem rezignáltság, a végzetbe való beletörődés és csak a nagy veszélyben Istenhez menekülés hite ez, hanem az Istenben való feloldódásé. A két nagy mű összehasonlítása világot vet arra, mennyire át tudta élni Kodály a magyarság
