Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - Gagybátori E. László: Kodály Zoltán és kórusai
KODÁLY ZOLTÁN ÉS KÓRUSAI HA VÉGIGTEKINTÜNK A ZENE TÖRTÉNETÉN, a zeneszerző egyéniségek megjelenésétől a mai napig, folytonos hullámzást látunk. Időnként nagyhatású zeneköltők jelennek meg és szabnak irányt a következő időszak stílusának, a körülöttük élő és őket követő szerzők mintának tekintik alkotásaikat és vagy ösztönösen utánozzák, vagy pedig az ellesett szabályszerűségeket esztétikai törvényekké, szabályokká teszik. Egyébként a lángeszű, nagy művészegyéniségek is szervesen a megelőző korszak stílusából nőnek ki. Klasszikus és romantikus korok váltogatják eg5unást. A klasszikus kort legfeljebb két-három alkotóművész képviseli, a klasszikus korok közti évtizedeket a romantikusok, az utánzók, a feloldók vagy a kísérletezők töltik ki. A művészi értékelés és osztályozás sohasem külső sajátságok alapján történik, hanem annak a belső kapcsolatnak az eredménye, amely az alkotóművészek és a hallgatók közt létrejön a hallott mű révén. A »klasszikus mű« fogalmára különösen áll ez. Klasszikusnak nevezem azt a műalkotást, amely bennem a hiánytalanság, a kiegyensúlyozottság érzését kelti. Már most a történeti változás folyamában nézve a dolgot: előbb több ellentétes elvnek kell kialakulnia, hogy azok összegezéséből, leszűréséből létrejöhessen egy klasszikus stílus. Előbb ki kellett fejlődnie az egyszólamuságból a többszólamuságnak és több szólam együttes hangzásából a harmóniaérzéknek, hogy felléphessen Palestrina a maga minden disszonanciát elsimító hangzatkezelésével és a hevesebb kilengéseket kerülő és mégis üdén változatos dallamvezetésével. Előbb fel kellett oldani a hangszeres zenét az énekes szólamvezetés megkötöttségeitől és bizonyos szokványnak kellett kialakulnia az akkordváltásban, hogy az új lehetőségek és az új korlátok — a disszonanciák szabadabb kezelése és a harmóniai funkciók rendje — megint kiegyenlített művészetté forrjanak Bach alkotásaiban. Előbb el kellett vetni a többszólamúságot és az »egyszerre többfélét« elv helyébe az »egymásután többfélét« elvet emelni, hogy létrejöhessen a maga egyszólamúságában is olyan változatos, gazdag Haydn-stílus. ElóTDb meg kellett születnie ennek a derűs kispolgári zenének, hogy mikor ebbe betör egy titáni egyéniség, a világrend és az ettől szabadulni akaró egyéni lélek ellentétéből egy új, magasabbrendű, a lélek tüzében izzó összhang álljon elő: a Beethoven-zene. Hiányzik még a kellő távlatunk ahhoz, hogy Kodály zenéjét minden fenntartás nélkül új, klasszikus csúcsnak tüntessük fel. Nem tudjuk még, mi fog utána következni. Arról azonban egyre jobban meggyőződhetünk, hogy Kodályban éppúgy összefutnak és kiegyen- súlyozédnak az előző századok folyamán érvényben volt ellentétes esztétikai elvek, mint a korábbi nagy klasszikusok művészetében. Mi is történt az európai zenében a bécsi klasszikusokat követő században? Először is a hangulati háttér tolódott el a derűsből és erősből a gyenge, a titokzatos felé (Schubert, Weber), azután ki
