Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Entz Géza: Szász író Erdély történelméről
Szász író Erdély történelméről 433 is sok ponton talált érintkezési lehetőségre. A szászoknak imponált a magyar úri gondolkodás és viselkedés. Teutsch Frigyes híres müvében ezt maga is elismeri, midőn Komis Mihály grófról, Bmken- thal ellenfeléről megemlékezik. Komis jellemzése után így ír: „A magyar főnemességre a szász gubemiumi tanácsos is bizonyos tisztelettel tekintett. Nemcsak a gazdagság hatott reá, hanem »a magyar nemzet szabad, tettetés nélküli gondolkodásmódja is.« Házasság útján közéjük kerülni kívánatos lett...“ (16). A Mettemich-korszakot írónk a német megerősödés idejének nevezi, »melynek csendes éveiben a magyarok szellemi csatlakozása a Nyugathoz befejeződött« (84). A XIX. század egyre hatalmasodó eszméi azonban hamarosan felkavarták a látszólagos nyugalmat. A magyarok uniós és nyelvi törekvései felháborítják Bécset és a szászokat egyaránt. Zillich nyíltan kimondja, hogy az ország lakosságának felét is alig kitevő magyarságnak egyáltalán nem volt joga a maga nyelvét más nemzetekre ráerőszakolni. Jellemző ez a felfogás, mely megütközik azon, hogy egy nemzet a saját országában a saját nyelvét óhajtja vezető szerephez juttatni, még hozzá a nemzetiségek nyelvének tiszteletben tartásával. Dehát e törekvés és a demokratikus eszmék hangoztatása között fennálló »ellentét egy újonnan öntudatra kelt nép előtt, mely először érezte magát Európa szellemi áramlataiban, nem állhatott tisztán« (85). Eltekintve e megállapítások egyéb vonatkozásaitól, kissé meglepően hat számunkra az a beállítás, hogy a magyarság csak a XEX. században jutott az európai eszmék sodrába. Zillich sajnálatosan összetéveszti szláv és román nemzetiségeinket a magyarsággal. Pedig még azok európai kapcsolatai is mélyen belenyúlnak az előző századokba. A magyar nemzeti álláspont a hazai németséget is magával ragadta. »A magyarországi németek százezrei, természetesen a politikailag élesen látó szászok kivételével, tragikus elvakultságukban szintén a magyarok nemzeti céljait támogatták. Ennek következménye, hogy a tulajdonképpeni Magyarország német polgársága rövid évtizedeken belül nagy részben a magyarosítás áldozatává vált« (86). E fogalmazás is világosan mutatja, hogy a német polgárság saját akaratából és meggyőződéséből lett a »magyarosítás áldozata«. Mindebből az következik, hogy az akkor száz-százötven éve betelepült német elem lelkét teljesen átitatta az a magyar közösségélmény, amely a hétszáz éve közöttünk lakó szászok számára idegen és ismeretlen maradt. Jellemző az a néhány sor is, mely a magyar szabadságharcról szól: »A nyugateurópai háborúk a XVÍH. és XCX. században nem érték el a Dunamedencét, mely, belső zavargásoktól megkímélve, 1848—49-ben csupán egy magyar felkelés pusztításától szenvedett« (77). A kiegyezés utáni idők erős megpróbáltatásai ellenére is bevallja szerzőnk, hogy a századforduló táján a magyarok és szászok közötti viszony »feltűnően megjavult« (91). A világháború közös küzdelmei után azonban nagyot fordult a kocka. A szászok az 1918 »• Teutsch Friedrich: Geschichte der Siebenbürger Sachsen für das sächsische Volk. Hermannstadt, 1907. II. köt. 240—241. 1.
