Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Entz Géza: Szász író Erdély történelméről
Száss író Erdély történelméről 431 cselekvőképessége**, minderről semmit sem hallunk. Ehelyett a magyarok török-barátságáról beszél és csodálkozik azon, hogy nem siettek egyesülni a Habsburg-birodalommal. A szászságról viszont megtudjuk, hogy e területen ők a nyugati gondolat egyetlen hordozói s a török egyetlen engesztelhetetlen ellenségei. Zillich e részben keveri legfeltűnőbben a kis- és nagynémet szemléletet, mikor az erdélyi fejedelemséget kizárólag a Birodalom nagy és a szászság kis látószögéből ítéli meg. Eszébe sem jut, hogy az általános és sajátos helyi viszonyokat is tanulmányozza. A szász városok falain túl az első, amit meglát: Bécs. Afölött, ami a kettő közé esik, elszáll tekintete. Könyvünk találó megállapítása szerint Magyarország a Habs- burg-birodalom várudvarának szerepét játszotta. Ez az elnevezés főleg a török időkben véres valósággá vált. Bécs hazánkat gyepü- elvének tekintette, melynek kötelessége volt az ellenséget állandóan lekötni és feltartani. A segítség rendesen csak addig a feltétlenül szükséges mértékig jutott ki, hogy a meggyengült és ezer bajjal küzködö ország ennek a feladatának még éppen képes legyen megfelelni. A Birodalom különösen a harmincéves és a francia háborúban Nyugat felé volt lekötve, A Kelettel csak akkor törődött, mikor erre a körülmények rákényszerítették. Ennek a magatartásnak beszédes bizonysága a fényes szentgotthárdi győzelem után kötött, szégyenletes vasvári béke (1664). A megvert törökök ekkor kebelezték be a legnagyobb magyar területet. Birodalmuk határa Nagykanizsán, Érsekújváron túlcsapott. Nem csoda, ha ennek hatása alatt a magyarok bizalma a császári segítségben megrendült s a Wesselényi-féle összeesküvés után jó félszázadon át hosszabb-rövi- debb megszakításokkal fellángolt a kuruc-labanc háború. Lipótot csak Bécs 1683-i ostroma és diadalmas felszabadítása után tudta XI. Ince pápa és Sobiesky János nagy nehezen rávenni arra, hogy a meggyengült félholddal komolyan szembeszálljon. Másfél évtizedes győzelmes hadjárat, melyben a magyarok is bőségesen kivették részüket, végre kiszorította Magyarország területéről az ozmán uralmat. A császári sereg azonban úgy bánt a felszabadított területtel, mint egy meghódított tartománnyal. Castaldo és Básta után a szászok ismét tapasztalhatták a bécsi vezérek súlyos barátságát. Brassó sorsa és 1697-i égése elég keserves lecke volt számukra. Maga Zillich mondja a császári zsoldosokról: »Sokan nem láthattak bennük semmivel sem jobbat azoknál a hordáknál, melyek röviddel azelőtt Erdélyt fosztogatták« (71). A magyarok reakciója aRákó- czi-szabadságharcban robbant ki. Könyvünk e nemzeti megmozdulásunkról így ír: »Ez volt az utolsó jelentékeny kísérlet arra, hogy a Dunamedencét Nyugattól elszakítsák. Mert európai szemszögből nézve ez volt a felkelés célja, bár Rákóczit később magyar nemzeti hőssé kiáltották ki, tökéletesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy győzelme esetén Magyarország a töröknek ismét ki lett volna szolgáltatva. Mint Ottó császár idején, a magyar nép ekkor is a császári kard által mentetett meg, ezalkalommal kettős értelemben. Egyrészt Szekfü Gyula: Bethlen Gábor. Budapest, 1929.
