Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Entz Géza: Szász író Erdély történelméről
Magyar törvény — magyar lélek 417 kerülhet akárki kezébe. Amikor arra törekszünk, hogy az újoiman teremtendő gazdaságok alatt valahogyan megrögzítsük a földet, talán még jó hasznát vehetjük az ősiség valamikor sokat támadott intézményének. Amennyire átka mai földbirtokmegoszlásunknak a hitbizomány gyökeréig idegen intézménye, annyira segíthetne bizonyos mérsékelt megkötöttség a család és esetleg a község javára. Ne felejtsük azt sem, hogy a szomszédos gazdák, sőt az egész jobbágyközség közös gazdálkodásának formáit is kitermelte a mi régi jogunk, s ezekből a jogközösségekből még sokat tanulhatunk akkor, amikor a túlságos elaprózás elleni védekezésről van szó. Az sem terméketlen gondolata régi jogunknalt, hogy a birtok a szent koronától származik és arra is száll vissza a család kihalása esetén. Az új telepeseket fajfenntartó és nemzetvédelmi kötelezettségekkel kellene a szent koronához kapcsolnunk, mint arra a vitézi birtokoknál kezdeményezés is történt. Ennek az intézménynek áldásos működése bizonyság arra, hogy a régi jogi felfogás oltóága milyen jó gyümölcsöt teremhet a nemzet fáján. Ha azonban a jogtörténettől ennyit várunk, nem szabad azt úgy elhanyagolnunk, mint a múltban történt. Ennek a nemzeti tárgynak a művelése nemzeti kötelesség. Mégpedig kétarcú mivolta, a jogi és történeti szemlélet kapcsolatánál és állandó feszültségénél fogva kettős irányban kell a jogtörténetet kialakítanunk. A történeti szemléletnek fel kell dolgozni a fejlődés menetét, általában és egyes intézményekben egyaránt. Az általános történelemmel kapcsolatban szolgálhatja ez a szorosan vett »jogtörténelem«, a nemzet magamegismerését. De emellett a jogi szemléletet kell munkába állítani azzal a céllal, hogy régi jogunk szabályait ne történelmi egjmiásutánban, hanem dogmatikusan, mint szabál5rrendszert tárja fel. Ez a »régi magyar jog« névvel illethető tudományág, amelynek oktatását már Grosschmid sürgette, mai szemmel hatolna le az előttünk járt nemzedékek jogi gondolkozásának mély kincsestárába, hogy az egyes korok különbségének elhomályosítása nélkül a mai jogalkotónak is útmutatást nyújtson. Itt elsősorban a velünk közelebbi érintkezésben álló elmúlt századok megismerésére volna szükség. így elengedhetetlen a XVIII. század n^agyar bírálnak döntvényeit, a Planum Tabularét végre mai szemmel feldolgozni, hogy az 1848 előtti idővel a folytonosságot legalább a judikaturán keresztül felvehessük. Hogy ebből a gyűjteményből mit lehet kibányászni, azt a Fejezetek szerzője már megmutatta. Hiszen épen a mai joggyakorlat a tanunk, hogy a szél fordul. Hivatott ismerője, Vladár Gábor mondotta, hogy a királyi kúria újabb döntvényeiben mind gyakrabban tér vissza régi jogunknak hamisítatlan forrásaihoz, s az ősiség, nóta infidelitatis régi magyar elvei szerint fejleszti tovább a fennálló intézményeket. A magánjogi törvénykönyv javaslatának újabb formája pedig elfordul a réginek másoló metódusaitól és mindjobban erre a gyakorlatra támaszkodik. De várhatjuk-e bíráinktól, hogy terhes hivatali kötelességük mellett maguk merüljenek bele az oklevelek és törvények beláthatatlan tömegeibe? Itt a jogtörténészeknek van nagy nemzeti hivatásuk, de erre csak akkor találhatnának kellő számú lelkes munkatársat, ha a régi
