Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Entz Géza: Szász író Erdély történelméről
418 Bónis György magyar jog dogmatikus alapon a jogtudor! szigorlatok tárgyai közé tartoznék. S ez biztosítaná csak a jogászképzés kellő nemzeti alapjait, úgy, hogy az egyetemekről kikerülő fiatal nemzedék már magyar jogi kategóriákban gondolkozzék s így öntudatlanul is átformáljon minden idegenből jövő impulzust. Tulajdonképen a magyar jogtudomány »kondicionálása« a legfontosabb teendőnk, ezt pedig gyakorlat és tudomány a jogászneveléstől várja. Ezt épen illetékes helyről hallottuk nemrégiben, mikor Vladár Gábor így fogalmazta meg az igazságszolgáltatás igényeit a jogászképzéssel szemben: »Csak akkor várhatjuk bíráinktól jogunknak konzervatív irányú s a magyar jogfejlődésnek megffelelő továbbépítését, hogyha már az Alma Mater emlőin szívják magukba a nemzeti intézmények szere- tetét és azt a meggyőződést, hogy idegen népek közé ékelt kis nemzetnek el kell tűnnie, ha nem ápolja azt, ami környezetétől elválasztja.« A MAGYAR JOG MEGÜJHÖDÁSÁNAK másik útmutatója a magyar jogi néphagyomány. Szokatlan és merész dolog a tételes jog mellett vagy az ellen fennálló, csak a helyi szokásjogban élő rendszernek példaként felállítása. Hiszen a szabályoknak, szokásoknak és jelképeknek ez a nagyrészt még ismeretlen tömege nincs írásba foglalva, nem egységes, de nem is n5Ülvános; csak fáradságos kutatással lehet nyomára bukkanni s akkor is bizonytalanságával sokszor csalódást okoz. Mégis úgy vélem, hogy ezt a hagyományt megismerni nemzeti kötelességünk. S ha a jog része a nemzet életének, a jogintézmények pedig műveltségének termékei, a más területek eredményeinek intését nekünk sem szabad elhanyagolnunk. Az irodalomban már száz éve addig nem is álmodott virágzást idézett elő a népköltészet és a népnyelv behatolása arra a területre, amelyet addig csak deákos, németes, franciás iskolák követői műveltek. Az érzelmes idegen dallamokban, keleties cigánjmiuzsikában elposványosodott magyar ének és zene megújhódott, mikor művelői visszatértek az ősi dallamoknak a nép ajkán élő kifogyhatatlan kincsestárához. A művészet, viselet, tánc, színjáték most kezdi felfedezni a néphagyományt s ma még be sem látható fejlődés útján indult el ezzel. Mi bizonyítja, hogy népünk éppen csak a jog terén nem képes eredeti alkotásra? Épen az ellenkezőjét olvashatjuk jogtörténetünk lapjain. Györffy István a magyar művelődéspolitika bibliáját hagyta ránk »A néphagyomány és a nemzeti művelődés« című munkájában, végrendeletül. A magyar életnek nincs olyan területe, amelyben ne kellene tennünk valamit, hogy áthassuk magyar lélekkel a tőle sokszor elpártolt kultúra termékeit. A jognak itt azért kell előkelő helyet elfoglalnia, mert népünk életének alakításában hatalmas része van. S ha visszatér a fölcüiöz, hogy erőt merítsen belőle, bizonyára jobban meg fogja ismerni igazi feladatait is. Azt mondom tehát, hogy a nép ajkáról gyűjtsük össze leendő tételes jogunk szabályait? Korántsem. De féltő gonddal kell összegyűjtenünk a magyar jogi múltnak minden olyan emlékét, amely a nép lelkében és tetteiben időtállónak bizonyult, s minden olyan megoldást, amelyet maga az élet, nem pedig a bürokrácia alakított ki.
