Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Makkai László: A magyar szellem útja a trianoni Erdélyben
406 Makkal László látszateredménnyel folyt az irodalmi életben, de — mondhatni — éppen olyan csekély sikerrel, ami a lelki közeledést illeti. Az erdélyi magyarság politikai harcát tehát a jobboldal vezette s ennek me^elelően önvédelmi harc volt, melynek főcélját az ősi intézmények lehető megtartása képezte. Hálátlan, mert negatív szerepre kárhoztatta magát ezzel az erdélyi magyar politikai vezetés, hiszen kitűzött feladatát az ellenséges légkörben csak részben tudta végrehajtani, de tévedés lenne ezt a harcot, melynek állomásait történetírói tárgyilagossággal kíséri végig Mikó, egyszerűen a falra- hányt borsó esetével azonosítani. A kisebbségi élet méltó fol5d;atá- sához elsősorban kemény gerinc kell, makacs hajthatatlanság s ezt jelentette húsz éven keresztül az erdélyi magyar politika, mely tulajdonképpen még olyankor is a passzivitás álláspontján állott, mikor román pártokkal választási megegyezéseket kötött. Nem kötelezte magát semmire s nem szállított a román propagandának értékesíthető hűségnyilatkozatokat. Nem sodorta a magyarságot irredenta túlzásokkal tragikus kalandokba sem; egy fékeit vesztett, fejetlen politikai élet közepette azt az építő önuralmat és józanságot képviselte, melyet az ezeréves magyar államrendezési elvnek legértékesebb örökségeként hozott magával a magyarság a kisebbségi életbe. Érthető tehát, ha ezt a nagy erkölcsi vívmányt, a kifelé néző arcvonal törhetetlenségét nagy erőfeszítéssel fenntartó politika minden olyan törekvést, mely a nemzettesten belül hevesebb és nagyobbarányú társadalmi rétegeltolódást idézett volna elő, fölösleges és a szilárdságot veszélyeztető erőpróbának tartott. Vállalta tehát a baloldallal szemben a társadalmi reakció vádját, csakhogy a nemzetellenesség bűnébe ne essék. A baloldal a társadalom széles rétegeinek az erdélyi magyar közéletben való tevőleges szerephezjuttatásáért, a társadalmi erők megszervezéséért s a magyarságnak Románia politikai, gazdasági és szellemi életébe való aktiv bekapcsolásáért küzdött; ennek fejében elszántan vállalta volna a látszólagos alkalmazkodás ódiumát is. Nem vállalta azonban a magyar társadalom, talán azért sem, mert a baloldal vezető köreiben tevékenykedő »októberi emberek« iránt élénk bizalmatlanságot érzett, melyet a trianoni Magyarországgal rövidesen újra felvett szellemi kapcsolatok erőteljesen tápláltak. Végzetes dilemma volt ez, mely elé az erdélyi magyarságot főként személyi kérdések állították: valami sajátos látási zavar folytán közmeggyőződéssé fajult az a vélemény, hogy az erdélyi magyar társadalom belső megszervezése, a tömegeknek a magyar közéletbe való bevonása veszélyezteti a románokkal szemben fennálló arcvonal szilárdságát. Nem sajátos erdélyi bűn ez, voltak évek Csonka- magyarországon is, mikor a »szociális« és a »nemzeti« eszmék egymást kizárni látszottak. A baloldaliak, októbristák és nem aktób- risták egyaránt, a politikából kiszorulván, az irodalom fellegvárába vonultak vissza. Ahogy a politika elhallgattatta a magukat végleg hozzákötőknek radikálisabb hangjait, úgy az irodalomban a humanista. demokrácia kísérelt meg hegemóniát szerezni és jelszavai a transzilvánizmusnak, az erdélyi magyar írók hitvallásának sajátos politikai mellékízt adtak.
