Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Makkai László: A magyar szellem útja a trianoni Erdélyben
A magyar szellem útja a trianoni Erdélyben 407 Ma már nem kétséges, hogy ezt az eszményt nem szabad a politikai és világnézeti programmok mértékével mérni. Míg az erdélyi magyar jobboldal nézetei kialakult, szinte pontokba foglalható rendszert alkottak, addig a transzilvánizmus szinte minden megfogalmazójánál más és más alapgondolatokat mutat, volt idő, mikor egyik fél a konzervativizmussal, a másik a radikálizmussal azonosította. Ebből a szempontból igaza van Ligetinek, mikor azt mondja, hogy a transzilvánizmus egy nép életérzése. Ami mindenkinél közös benne, az elsősorban az erdélyi magyarság és az erdélyi föld örök egymáshozkötöttségének eleven tudata s az az olthatatlan vágy, hogy az élet ezen a földön a mi elképzelésünk szerint rendez- tessék be. Aki a nemzeti, faji oldalát hangsúlyozta a kérdésnek, a magyar adottságokat akarta érvényesíteni, aki a keresztény sze- retetet akarta irányító elvként alkalmazni, a nyugati keresztény kultúra magyarrá vált eszmevilágát akarta uralomra juttatni, aki humanizmusról és demokráciáról álmodozott, sohasem gondolt arra, hogy a román áldemokrácia fogja Erdély békéjét megvalósítani. Ha volt a múltban az erdélyi népek számára »modus vivendi«, az mindig a magyarság alkotása volt s akik az immanens erdélyi szellemet idézték, tudatosan és öntudatlanul ezt a magyar veretű szellemiséget látták maguk előtt. Ebben állott a transzilvánizmus politikai tragédiája. A románság hazugságnak látta, mert a mindent elöntő regáti közszellemben ilyen gondolatok nem verhettek gyökeret, a magyarság egyrésze bolond, önmagáról való lemondást szimatolt körülötte s ez érthető olyan korszakban, mikor az »erdélyi testvérnép« a magyarság torkát szorongatta. A testi-lelki kifosz- tatás éveiben egymásért hozandó áldozatokról, az otromba megaláztatás napjaiban fenkölt humanizmusról beszélni valóban különösen hangzott. S a transzilvánizmusnak mégis igaza volt. Nem akkor, amikor aktuális demokrata és humanista jelszavakkal csalogatta a románságot az egy akolba, hanem akkor, mikor szilárdan hitte, hogy az erdélyi géniuszt, a népek együttélését rendező elvet egyedül a magyarság képes inspirálni. Az első trianoni években úgy látszott, hogy Csonkamagyarország nem jelenti azt az anyagi, erkölcsi és szellemi erőt, hogy ezt az »erdélyi«, valójában azonban »nagymagyar«, szentistváni elgondolást méltóképpen képviselje; Erdély ezért megalkotta a maga szentistváni gondolatát a transzilvá- nizmusban. Egyfogantatású gondolat ez azzal a régi erdélyi öntudattal, hogy az erdélyi magyar a legmagyarabb magyar. Erdély magyarabb akart lenni az anyaországnál és szentistvánibb is, innen azok a hangok, melyek tévesen a »schizma« vádját idézték fel a transzilvánizmus ellen. Nem érthetjük meg az elmúlt húsz év erdélyi szellemiségét, ha nem számolunk azzal, hogy ez a kor szellemtörténetileg minden vonalon kimeríti a romantika ismérvét. A szűk valóságok és a határtalan ambíciók mardosó végletei közé vetett erdélyi magyar szellem romantikus lendülettel igyekezett ezeket a végleteket önmagában kiegyeztetni: anyagi kicsinységét szellemi nagysággal akarta kárpótolni s a békés gyüttélés hirdetésével példát akart mutatni a marakodó emberiségnek. Az arányok óriási különbsége miatt ez
