Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Makkai László: A magyar szellem útja a trianoni Erdélyben
Mákkai László: A magyar szellem útja a trianoni Erdélyben 405 a kettőt együtt ma még aligha lehet. Nincs talán egyetlen szereplője az elmúlt húsz évnek, akinek életművében és eszmevilágában ne fonódnának össze szinte szétválaszthatatlanul azok a különböző eredetű és célú világszemléleti irányok, melyeknek együtthatása első pillantásra olyan tarka és zűrzavaros benyomást ad a korról. Kétségtelen, hogy azt a két oldalt, mely már az első években felsorakozott egymás ellen, hogy az erdélyi magyar szellem nagy belső háborúját megvívja, megkísérelhetjük a háborúelőtti Magyarország politikai életének jobb- és baloldalával azonosítani, de ha közelebbről megvizsgáljuk az egyes személyek szellemi vegyképét, igen sokról nem tudjuk eldönteni, vájjon az úgynevezett jobb- vagy baloldalhoz tartozott-e s kérdésessé válik az is, hogy vájjon mindenki azon az oldalon állott-e, ahova meggyőződése valóban hajtotta? Az élet és a szellem gyakran gáládul megtréfálják egymást s ezt tudomásul kell vennünk, mikor az erdélyi magyarság szellemi pályáját elemezzük. Ma még túlsókat tudunk a szereplőkről ahhoz, hogy a lényegest kétségkívül tudhassuk róluk, ezért tehát jobb lemondani a nevekről s megmaradni a meztelen eszmék küzdelmének és alakulásának vázolásánál, amire buzdító példát nyújt Tusa írása is. Ha tehát egyesek ingadozásaitól és a jobb- és baloldal eszmekincsét minőségben és mennyiségben meghaladó szellemi gazdagságától eltekintünk, meg kell maradnunk amellett, hogy »kezdetben vala« Erdélyben két polarizáló hatású szellemi magatartás: a mil- leniumi Magyarország életét zökkenő nélkül folytatni akaró »quieta non movere« álláspont s egy másik, amelyik közvetlenül 1918 októberéhez akarta kapcsolni az erdélyi fejlődést. Az első a magyar politikai és társadalmi hagyományok ezeréves tekintélyére, a másik a népszövetségi Európa közhangulatára, a világdemokrácia és a humanizmus igéző jelszavaira épített. Az első években meglehetősen hangos küzdelem tombolt a két tábor között, főleg azért, mert az egyik magatartásból természetszerűleg a politikai passzivizmus, a másikból pedig az aktivizmus következett. Az erdélyi magyar politikai élet kialakulása során a jobboldal kétségbevonhatatlan fölénybe került s ezáltal megmenekült az erdélyi magyarság attól, hogy egy esetleges aktiv bekapcsolódás következtében sorsát a román »politicianizmus« háborgó tengerére dobja. Magyar-román viszonylatban politikai és társadalmi síkon mindvégig a merev elzárkózás és a kétségbeesett védekezés maradt a magyar magatartás, mely következetességben és elszántságban semmivel sem maradt mögötte a Bach-korszakbeli passzív rezisztenciának. Visszatekintve, ma is csodálkoznunk kell azon, hogy milyen szinte légmentes elszigeteltségben élt egymás mellett két évtizeden keresztül magyarság és románság, mert azok a szórványos és kényszeredett »közeledési« kísérletek, melyek magyar oldalon gyakran sok jóhiszemű optimizmussal és használni akarással, a túlsó oldalon azonban mindig pillanatnyi propagandisztikus hasznú gesztusok mohó kikényszerítésével jártak, csak alkalmi kirándulások voltak, a kezdeményező egyéni felelősségére és a magyar közösség előlegezett rosszalásától kísérve. Politikai síkon egyenesen nemzetárulás vádját hozta magával az ilyen kísérletezés; aránylag kevesebb veszéllyel s ezért több
