Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Benda Kálmán: Bethlen Miklós kancellár
402 Benda Kálmán Ágya fejénél és lábánál éjjel is egy-egy strázsa őrködik, hogy meg ne szökhessék, s óránkint hangos »abgelöst« kiáltással váltják egymást. »Nem téntával, hanem az én feleségem, gyermekem és magam könyhullatásommal kellene az én és az ő szenvedéseiket leírni,« — mondja visszaemlékezéseiben. Kicsinyes rosszindulattal keserítik meg minden percét. »Azt is tiltották, hogy a könyvolvasásban az ablak felé arccal ne forduljak, hogy a durva, rossz, apró üvegtányéron által ne nézzek.« 1708-ban végre hosszú utazással Bécsbe viszik, öregedő, csendes ember már, nem kell tőle félni s a császár kegye enyhít börtönének szigorán. Cselédséget tarthat, s megengedik, hogy »ténta, papiros, pósta és minden írás, izenet, levél jövése-menése szabados legyen.« De ablakára vasrácsot szerelnek és házát nem hagyhatja el. Politikával sem foglalkozhatik, ezt azonban már nem nagyon bánja. Ami fáj neki, hogy prédikátort nem engednek hozzá s bár sokszor kérte, nem vehet úrvacsorát. Leikéből kihullott minden, ami valaha is világi dicsőségre, földi sikerekre sarkalta, életét is csak azért veti papírra, hogy gyermekei lássák az igazságot, ha apjukat rágalmazná a világ haló poraiban. A világ véleményével különben nem törődik már, csak önmaga és Isten előtt akar tisztán állani. Ahogy hosszú mondatokban rójja sorait küzdelmekben gazdag, mégis eredménytelen életéről, fiához intézett szavaiban a »világi becsület hiábanvalóságáról és veszedelmes voltáról« gondolkozik, amelyik eltereli az ember figyelmét az igazi útról. Az ember lelke »valóságos halhatatlanságát« csak a vallás adhatja meg, nem ugyan a szemlélődő, visszahúzódó, de az igazságot bátran vállaló, hitvalló élet, mely nem vár dicsőséget, nem akar jutalmat, mert kötelességét teljesíti. Elvonultatja szeme előtt életének sorát, Erdély forró perceit, s az öregkor nyugodt filozófiája nagy példává alakítja az egészet. Bevilágít a múlt minden rejtekébe, okulásra és tanulságul feltárva az események okát, rugóját. Az erdélyi történet hajtóerejét keresi, s úgy véli, rá is talál az emberi lélek legmélyén: kipusztult az az igazi éltető vallásosság, a becsület törényét alig követi valaki, az emberek önzők, nem éreznek felelősséget senkiért és semmiért. Ijesztően alacsony a műveltség, a lelkiismeretlenek akármit elhitethetnek az országgyűléssel, s aki csak akarja, kihasználja az általános tudatlanságot. Jóleső büszkeséggel állapítja meg, hogy ő mindig teljesítette kötelességét. »Mert, aki tisztét úgy űzi, hogy osztán abban hibázik, micsoda orcával, micsoda lelkiismerettel mentheti magát? hiszem, az orcájára vetheti minden: miért állottál belé, ha embere nem voltál.« ö bátran odaáll az Isten ítélőszéke elé is, az ő orcája nem fog pirulni. Apácai jut eszébe, aki kötelességének áldozatja volt, akárcsak ő. De Apácaival másként rendelkezett az Úr, kivette öt »ebből az ostoba, háládatlan magyar világból, mely őreá méltatlan volt«, neki pedig a hosszú tusakodást rendelte, az ostobákkal, önzőkkel való örökös, eredménytelen harcot. Eszébe jut újra, hány tervét gáncsolták el, hányszor fogták meg a kezét munka közben, de már nem haragszik senkire. Ki tud