Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Benda Kálmán: Bethlen Miklós kancellár
Bethlen Miklós kancellár 391 A politikai események azonban hamarosan döntően szóltak bele tanulmányaiba. Még 16 esztendős sincsen, amikor 1658-ban, n. Rákóczi György lengyelországi hadjáratában az erdélyi sereg tatár fogságba kerül, a török pedig rábocsátja bosszuló hadait engedetlen vazallusára. A fejedelemség földjét gyilkolva, rabolva szelik ke- resztül-kasul a török-tatár hadak, a gondtalanul, békében élő ország máról-holnapra harctérré válik. A kolozsvári iskola diákjai széjjelfutnak, Bethlen Miklós is fegyverrel cseréli fel a könyveket. Hónapokon át bujdosik szakadatlan lovaglásokban, erdők mélyébe, mocsarak közé húzódva, néhány szolgával oltalmazva beteg anyját és kis testvéreit. Apja — Rákóczi krakkói őrségparancsnoka, ki háromezred magával egyedül tért haza Lengyelországból a nagy seregből — elszakadt családjától, Barcsai fejedelem mellé áll, birtokait Rákóczi elkoboztatja. Ez a világ nem kedvezett a tanulásnak. Bethlen Miklós még később, öreg korában is keservesen emlékezett vissza »ez időbeli idő- veszteségeire«, a politikai viszonyok miatt kényszerű pihenőire. Legalább »azt a meglévő kis tudomán3miagot« akarta konzerválni, s csodálatos kitartással szedte elő régi könyveit, »remélvén s vágyódván az akadémiákra, hogy ott az Isten megszaporítja, megneveli s érleli.« Nem is volt otthon nyugta. Megragadta a legelső lehetőséget s 1661-ben, zsebében Kemény János fejedelem ajánlólevelével, nekiindult »peregrinációjának.« Hollandiába, a leydeni egyetemre ment, ez volt az első útja az erdélyi kálvinista diákságnak. Egy évig maradt itt s theologiai tudását itt mélyítette el világi ismereteinél sokkal nagyobb mértékben; ez a Hollandiában szerzett műveltség avatta őt egész életére a XVII. századi kálvinizmus jellegzetes képviselőjévé. De nem elégítette ki Hollandia. Elment Heidelbergbe, bebarangolta a Hanza- városokat, majd átkelt a csatornán s az oxfordi egyetem haladó szellemével, Angliával ismerkedett meg. Visszafelé Franciaországot járta végig, megcsodálta a napkirály pompázó udvarát, ismeretséget kötött előkelő francia körökkel, s mindvégig valóságos lázas sietséggel tanult. Mint a mesék királyfia, aki előtt megnyílt egy villanásra az elvarázsolt kert kapuja, s egy szempillantással akarja magábaszívni mindazt, amit lát, — előtte is kitárult egy ismeretlen, új világ, melynek ily rövid idő alatt csak nagyszerű vonásait vehette észre s útjában két kézzel habzsolta a szellem minden kincsét. De lelkének, gondolkozásának Erdélyben kiformálódott arcát lényeges vonásaiban ez a három év nem változtatta meg. A hazulról kapott útravaló. Apácai János öröksége soha sem fogyott ki tarsolyából. Megcsodálta a Nsnigat nagy műveltségét, a tengerparti nemzetek fejlett életét, de Erdély emléke nemhogy halványodott volna benne, egyre erősebbé lett. Fiatalságát meghazudtoló érettséggel mérlegre vetett mindent, amit látott s egyik nemzet kultúrájának sem vált szolgalelkű hódolójává, rajongójává. Egészséges, gyakorlati életösztöne mindjárt azt kutatta: hogyan valósíthatná meg ezt otthon is, a fejedelemségben. Sokkal mélyebben gyökerezett az erdélyi légkörben, annak szelleme sokkal erősebben rányomta bélyegét, semhogy akár a holland.
