Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szabó István: Az asszimiláció a magyarság történetében
As asszimiláció a magyarság történetében 37 gába zárkózott és ösztönös mély hagyományokat táplált, hatalmas erejű szokásoknak engedelmeskedett s a családi kapcsolatok útjait is ezek jelölték ki. Mi sem jellemzőbb a parasztság életében működő elzárkózás! hajlamra, mint hogy az még saját fajtájával szemben is megnyilatkozott, ha azt a maga közösségében gyökértelennek vagy akár idegenebbnek érezte. Kiskunhalason például még néhány évtizeddel ezelőtt sem igen engedték, hogy valaki a helység másik tizedében szerezzen magának házastársat. A tolnamegyei Györköny faluban pedig a XVIII. században két különböző helyről egjnnás mellé került németek, a mosonmegyei hienzek, az ú. n. heidebauerek és a hessen-nassaui telepesek a legutóbbi időkig — immár tehát 200 év óta — elzárkóztak egymástól is, nem házasodtak össze, még a templomban is külön helyük volt. Annál inkább idegennek érezték azt, aki más népből született. Ha a történeti magyar falu múltjába itt-ott betekintünk, lépten-nyomon találkozunk a népi elzárkózás jeleivel. A parasztfalu az asszimüációra nehezen hajlott, de maga is nehezen asszimilálódott. Ez a jelenség a magyarság történetében annál nagyobb figyelmet érdemel, mivel a rendi Magyarország lakosságának kilenctized-része parasztállapotban élt. Ha e hatalmas paraszttömegben jelentékeny is volt a mezővárosok részesedése, melyekben az élet nem folyt annyira zárt formák között, mint a kisebb falvakban, viszont a nemesség nagyobb részét, a falvakban parasztmódra élő egytelkes, kúriális és armalista nemeseket az életforma tekintetében a parasztság nagy zöméhez kell számítanunk. A társadalmi életforma mellett a vallás is nagyhorderejű tényezője a természetes asszimilációnak, egyszer akadályozva kifejlődését,/ máskor egyengetve az útjait. Akadályozva olyankor, amikor egy-egy területen a népiség különbsége vallási különbséggel esik egybe. A népiséget ilyenkor az egyházak saját szertartásaikkal kifejezőbbé teszik, a vallás mintegy népi jegyeket vesz fel. Magyarország északkeleti, keleti és déli részén a rutének, románok és szer- bek megjelenése óta a görög rítus határa többé-kevésbbé azonos volt a népi vonallal, de vallásilag párhuzamos népi különbségek protestáns-katolikus viszonylatban is alakultak ki. így például Erdélyben a szász és protestáns, Szatmár megyében a református magyarság közé telepített svábság és a katolikusság erdetileg helyenként többnyire egy volt; ezért lett ilyen vidékeken általánossá az a szokás, hogy a közbeszédben a vallási különbség megjelöléseire is gyakran a népi megnevezést használják. így mondanak például katolikus helyett Szatmár megyében svábot, református helyett magyart és a magyar-román vidékeken görög keleti vagy görög katolikus helyett románt. A vallásnak és a népiségnek helyenkint kialakult egysége természetesen kettőzött erővel áll az asszimiláció útjába, sőt a vallás népi jegye a hagyományban akkor is tovább él és a keveredéssel szemben elzárkózásra indít, amikor az asszimiláció többé-kevésbbé már befejezettnek látszik. Az ellenkező irányban, vagyis az asszimiláció oldalán akkor munkálhat közre a vallás tényezője, ha egy-egy helyi közösségben különböző népiségű, de egy vallású emberek kerülnek össze; ilyen esetben éppen a közös vallás csökkenti a népi különbség erejét s
