Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szabó István: Az asszimiláció a magyarság történetében
34 Szabó István Az asszimiláció állandóan működik a népek életében, azonban terjedelme és esetenként a tartama a mellette és a vele szemben működő erőkhöz képest helyenként és koronként egészen különböző. Az asszimiláció tevékenysége a magyarság történetében is végig kisérhető, mind a magyarság oldalán, mind rovására is. Ha az asszimilációnak az eredményét és jelentőségét a magyarság történetében a magyar népterületnek a dunai medencében történt kialakulása óta meg akarjuk figyelni, elsősorban is különbséget kell tennünk a természetes erőkre hagyott s a mesterséges eszközökkel tudatosan támogatott asszimiláció ideje között. A természetes asszimiláció anélkül folyik, hogy a folyamat tudatosan irányított hatalmi akarat hatása alatt állna, vagyis az egyesekben a népiség felcserélődése merőben szándéktalanul, sőt legtöbbször öntudatlanul megy végbe, viszont a mesterséges asszimiláció esetén — jóllehet az asszimiláció természetes erői többé-kevésbbé ekkor is végzik munkájukat — a népiség-cserét e célra működésbe hozott külső tényezők segítik, ugyanekkor legtöbbször már tudatos ellenállást is idézve fel. A magyarság történetét e felosztás szempontjából egészen a XVIII. század végéig a természetes asszimiláció korának tekinthetjük. Csak 1790-ben jelentek meg ugyanis az első olyan törekvések, amelyek a »magyarizálás«-t, az ország nem magyar népelemeinek magyarrá tételét, vagyis asszimilációját tűzték ki célul s e tudósi és írói körökből napvilágra lépő célkitűzések is csak évtizedek múlva jutottak érvényesüléshez, hosszú ideig még ezután is bátortalan és eleve kevés sikert ígérő módon. A TERMÉSZETES ASSZIMILÁCIÓ TÉNYEZŐI Milyen tényezők azok, amelyek a természetes asszimiláció folyamatában szerepet játszanak s azt elsősorban befolyásolják? Mindenekfelett arra az ellenállásra kell reámutatnunk, amelyen minden asszimilációnak át kell haladnia: a népiségnek önmagában rejlő erejére s a különböző népek gyermekei között emelkedő választó falakra. E választófalakat a történelem során gyakran ide- genség, bizalmatlanság, sőt olykor egyenesen gyűlölség emelte magasabbra a népek között s bár a kultúra hódítása és a keresztyén- ség hatalmas egybefogó közössége enyhítette a népek elkülönülésre indító szenvedélyeit, lényegében nem szüntette meg. A népi külön- valóság érzése, amelyből az elzárkózó törekvések sarjadtak, az élet ösztönös jelensége volt mindig s ennek a népiség megtartásához kölcsönzött ereje csak növekedett akkor, amikor a fejlődés magasabb fokain a népiség ösztönös érzéséhez a népiség világos öntudata társult. Hogy az asszimilációnak a népiség milyen szívós ellenállásán kell áthaladnia, napjainkban is megfigyelhetjük elsősorban olyan egyéneken, akiket valamely nép már a maga asszimiláltjaínak tekinthet, mégis ezek családi és társadalmi kapcsolataik létesítése tekintetében továbbra is nagy mértékben elzárkóznak az asszimilá- lóktól, jeléül annak, hogy életükből még nem enyészett el az elveszített népiség minden eleme.