Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szabó István: Az asszimiláció a magyarság történetében
Az asszimiláció a magyarság történetében 35 A természetes erők által végzett asszimiláció közvetlen és állandó népi hatás, vagyis közvetlen és állandó érintkezés, sőt eg5ditt- élés s az általa lehetővé tett családi keveredés útján megy végbe, ezért az asszimiláció által leküzdendő ellenállás ereje s az asszimiláció eredménye szempontjából nagy jelentősége van magának a tömegnek. A népsziget vagy népszórvány, melyet más népiség árja vesz körül, vagy az egyes ember, aki számára idegen népi környezetbe kerül, jóval engedékenyebb az asszimiláló erőkkel szemben, mint a nagyobb és zártabb településvidékre kiterjeszkedő néptömeg, amelynek a természetes asszimilációt tápláló állandó népi együttélésre és a keveredésre nem nyílik módja, vagy csak kis mértékben, a településvidékek érintkező vonalai mentén. A tömeg szerepét éppen Magyarország történetében láthatjuk világosan igazolva: a magyarság az országban olyan más népet, amelynek száma jelentékeny, településterülete pedig egybefüggő volt, egészben vagy még számottevő mértékben sem szívott fel s annak településterületét nem formálta át a maga képére. A tót, rutén, román, szerb településvidékek és a számos községet felölelő zárt német településcsoportok mindvégig megmaradtak, sőt virultak és terjeszkedtek. Természetesen éltek az országban időnként olyan népelemek is — így besenyők, úzok, izmaeliták, középkori latinusok és jászkunok —, amelyek maradék nélkül a magyarságba olvadtak, azonban tekintetbe kell vennünk, hogy a besenyők, úzok, izmaeliták és latinusok csupán kisebb szórványokban települtek meg az ország különféle pontjain s hogy a jászkunok a magyar településterület kellős közepében, a duzzadó erejű középkorvégi magyarság szívében korántsem zárt települési egységben, hanem régi magyar településekkel keresztül-kasul átszőve helyezkedtek el. A besenyők, úzok és jászkunok felszívásában kétségtelenül az asszimilációt siettette az a rokonság is, mely e népelemeket a magyarsághoz vérség, de még inkább szemlélet és életforma tekintetében fűzte. Ha azonban arra az eredményre jutunk, hogy a magyarság egyetlen nagyobb zárt népi tömböt sem szívott fel magába, viszont meg keli állapítanunk azt is, hogy a magyar népterület kialakulása óta e terület egy-egy nagyobb összefüggő részét, ahol a magyarság nagyobb számban élt, más népek szintén nem asszimilálták. Hogy az asszimiláció természetes erői ilyen eredményt nem is érhettek el, azt legjobban a kis népszórványok szívós, hosszú élete és felszívódásának századokig is eltartó lassú folyama tanúsítja. Szatmár megyében például az idegen alapítású Németinek s a magyar településmagú, de vezetőrétegében az előbbi hatása alatt korán német jellegűvé lett Szatmárnak valószínűleg a XII. századból származó német rétege csak a tatárjárást követő száz év alatt magyarosodott meg. Itt tehát a szórvány-németség körülbelül két század alatt szívódott fel a magyarságba s ugyancsak 2—3 század alatt játszódott le a középkori eredetű turóci magyar szigetnek a tótságba, a négy ugocsamegyei magyar községre a XIH. században rátelepedett német vendégeknek, a biharmegyei Szalacson a XII. században magyarok mellé települt németeknek a magyarságba, a XIII. századból származó Nagyszombat-környéki cseheknek a tótságba történt felszívódása. Nagybányán, melynek első német lakói a XIII. század második felében telepedhettek meg, csak a XV. század vége felé jelentkezett a még sokáig húzódó magyarosodás folyamata. Ha szórványok felett is, melyek pedig tagjaikban egyenként is ki
