Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Venczel József: A székely népfelesleg
30 Venczel József ezt az, hogy erdeink használatából, melyhez ősi jogok csatolnak, kizárattunk, legelőink baromtenyésztésre nincsenek, ami van, silány, köves talajú, szarvasmarhatenyésztésünk tehát teljesen veszendőben van az égbekiáltóan igazságtalan erdőarányosítás és az előrelátható mezőtagosítás folytán. Mert a tagosítás révén a csekélyszámú tagosítást kívánó nagyobb birtokosok által szántóföldeinknek a síkon fekvő termékenyebb részei vétetnek el s mi vagy a kopár, sziklás, agyagos, vagy a mocsaras helyekre szoríttatunk ki, hol semmi sem terem. Ily viszonyok között itt maradni vérrel szerzett drága hazánkban képtelenek leszünk« — írják a papolciak s aztán bejelentik, hogy e tárgyban kérelmet intéztek a földművelés- ügyi miniszterhez is.i® Ez utóbbi bejelentés kapóra jön a kongresz- szusnak s a kényes kérdésben úgy határoznak, hogy — mivel a papolciak az illetékes minisztériumoknál kérik ügyük elintézését — a kongresszus annak további tárgyalásába nem bocsájtkozik. Sőt az ugyané tárgyban felszólaló radikális Molnár Józsiást egyenesen letorkolják s köszönetét szavaznak az egyik felszólalónak, aki megérttette, hogy Molnár Józsiásnak egyetlen állítása sem áll meg.^® Közben azonban nem vették észre, hogy a lényeget sikerült megkerülniük s a tárgysorozatból ezzel kikapcsolták a századvég leglényegesebb székelyföldi problémájának, az arányosításnak és a tagosításnak kényes vonatkozásait, bár már akkor is általánosan tudott dolog, hogy a Székels^öldön minő romlást idézett és idéz elő mindkettő s egyben milyen mértékben lökő erő mind az arányosítás, mind a tagosítás a mozgó elem mozgásának fokozásában. Főként az a nagy probléma akkortájt, hogy az arányosítással az ősi közbirtokok egysége bomlásnak indult s meggyöngült az a gazdasági bázis, amel5n'e a székely közösségek élete évszázadok hosszú során épült s amely lehetővé tette a társadalmi és gazdasági kiegyenlítődést^“. A kongresszus idején a szegény népesség nemcsak a szegénységet sínylette, de szenvedett a társadalmi és gazdasági elhagyatottság érzése miatt is, mint annyiszor a múltban, amikor a papolciakhoz hasonló fogalmazással panaszkodnak. Mert gondoljunk csak arra, hogy egykor ugyanezt írták a régi székelyek a királynak, Báthori István vajda zaklatásait erősen megunván: »... tudja meg Felséged, hogy elhatároztuk: ha a Vajda Ür továblya is nyakunkon ül, akkor — amint megígértük — kiköltözünk Felséged országából.« Vagy ugyanígy instálnak Csíkszentimre »szegény lakósi« 1738-ban, a főkirálybíróhoz intézett levelükben: »Alázatosan könyörgünk ngod- nak: méltóztassék ngod keserves ügyünket és romlásunkat megtekinteni s maga hüte s kötelessége szerint istenesen considerálván megorvoslani... Meg sem állhatjuk, el sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha ngod nem szánnya a sok szegényt...« örök, visszatérő hang ez a székely dokumentumok világában. Hiszen »ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is Erdélyben«. Vannak idők, amikor »isszonya- tos csak rá is gondolni« — írja a csíkszentgyörgyi anyakönyv — 18 Sz. Kongr. 371—372. i»U. o. 372. és 380. ““Legutóbb Bözödi György foglalta össze e kérdést (i. m. 70-86.).
