Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Venczel József: A székely népfelesleg
A székely népfelesleg 31 »látni lehetett több helyen, hogy büdös holt embereken mint közprédán a veszett kutyák, az éhes emberek egymással civódtak«. Vannak idők, amikor olyan nagy az éhínség, hogy »fát, szalmát, rügyet, makkot, dögöt rág vala az szegénység és az község, melyből származék ... nagy isszonyú döghalál...« De azért »feles militiá- nak kell télben-nyárban rajtunk lakni... a nagy adó mellett nyárban a füvünk is tilalmas, aki miatt szénát nem csinyálhatunk __ tavaly vetésünknek hasznát nem vehettük rend szerint, sem pedig az idén és az elmúlt ősszel is semmit sem vethettünk, most következő tavaszon is mit vethessünk, nincsen... marháink felesen döglöttek ...« — »végső elviselhetetlen Ínségünk, szorongattatásunk és pusztulásunkban kényszeríttetünk... dolgunk in praesentiarum declarálni«. Es újból, ismételten a visszatérő hang: »(e szegény hely) lakosai kénszeríttetnek elbujdosni, lakóhelyeket pusztán hagyván, kiknek is terhek egészen száll aztán más helyekre« — »a nagy szükség miatt az székünk lakosai elbujdostak, ki Molduvába, ki pedig széllyel az országra, úgy annyira, hogy némely falukban majd lakosok nem maradtak«. Stb. Nem a szerencsétlen századvég sajátos produktuma a papolci keserűség, nem is százados, hanem többszázados múltja van ennek a népi magatartásnak. A közismert székely történet rendszerint nagyszerű intézményekről emlékezik s felemelő hősi gesztusokat ismertet. Pedig a lényeg az a mélyben zajló népmozgalom s keserű hangokat hallató nyomorúság, amely miatt különösképpen a XVII. és XVIII. századokat méltán nevezhetjük a romlás századainak, amikor általános és bevett szokás, hogy a székek állandóan boldogtalanságukról panaszkodnak. A fejedelemség idején s a gubernium első korszakában — egészen a határőrség felállításáig — alig van s akkor is 20—30 esztendős njmgalmi időszak. Máskor vagy háború dúl, vagy martalócok, tatárok, fejedelmi hadak, szabadharcosok, osztrák katonaság dúlja a Székelyföldet, vagy éhínség dühöng s nyomában a pestis pusztít, vagy nyakukon a militia és az adó, — csak egy nincs: nyugalom és békés fejlődési lehetőség, még elmenni sem lehet békében, mert sorozatosan, közel évtizedenként egyszer elrendelik a felsőbb hatóságok, mint pl. 1723-ban, hogy »a föld népének sok helyeken a magok fészkekből való kimozdulások és elszé- lyedések, kivált a külső vármegyékre titkon való kimenetelek és szökések ... megakadályoztassanak és zaboláztassanak — illendőnek ítiltetett. Azért minden útonjárók, koldusok és egyéb lézengő személyek akár in persona, akár famíliástul, szekerestől, marhástól úton, városokon, falukon és egyéb helyeken is ha deprehendáltat- nak, passust kérvén elsőben is töllök, szorgalmatosán megexaminál- tassanak és utazásokban megtartóztassanak«. Mintha a népesedésben beálló feszültségeket el lehetne intézni azzal, hogy Szebenből megparancsolják: ahol »Moldvára menő útak és ösvények vadnak, azokra mindenütt szorgalmatos vigyázások legyen minden tisztviselőnek; ha marhástól, feleségestől innét Erdélyből az szegénység által akarna menni, el ne bocsássák, hanem megtartóztassák, ki-ki földesúrának visszaadják« — vagy azzal, hogy a főkormányszék figyelmezteti az illetékeseket, hogy oly hív szorgalmatossággal
