Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Kiss Jenő: Szekták a magyar irodalomban
96 Kiss Jenő gyait tágabb megvalósulások lehetősége bíztatgatta. Ök azonban minderről alig akarnak tudomást szerezni, — szemük a márciusi nap káprázatában a sötéten is kis napokat lát. Ahogy Cs. Szabó írja »lelkileg évek óta egy faji honfoglalásra s nem a történelmi visszafoglalásra voltak felkészülve. Túlnyomóan az Alföldről s a Dunántúlról származtak, a nemzeteszmében titkos birtokvédelmet gyanítottak s hűvös jogászi szépsége elől behúzódtak egy dunatája paraszttestvériség akol-melegébe«. Csoda, ha ez a tömörülés sokáig megállani nem tud? Egyszerre csak arra ébrednek, hogy magukra hagyatva állnak. Magyarország fegyverkezik s a közeledő vihar fellegében elmerül a márciusi nap... Ezt a harmadik teherpróbát a népi írók időteltével amúgy is meglazult »frontja« már nem bírja meg. Összeroppanásukat csak még sietteti az a magától adódó felismerés, hogy népi forradalmuk éppen azzal került szembe, aminek jelmezét oly szívesen öltötte magára: a történelemmel. II. AZ ÍRÓI FORRADALOM tehát összeomlott. Ezt azért szükséges így aláhúzni, mert minden ezután észlelhető jelenség okozati kapcsolatban áll e vereséggel. Az írók, megrendült idegeikben jóadag ingerlékenységgel úgy szóródtak szét, hogy minden égtájra jutott belőlük. E szétszóródás mutatta meg igazán, hogy a népi gondolat közös zubbonya alatt milyen sokirányú kiválasztódás ment végbe, csak ekkor tűnt ki, hogy a leszerelt hadsereg így polgári öltözetében mennyire tarkabarka és milyen messzeeső vidékekről való. Egyik a liberális-humanista tájak felé veszi útját, másik a kormánysajtó meghívását fogadja el, harmadik a nemzeti ősmult berkei közt találja fel magát, ismét mások a zsidó-marxista érdekgócok valamelyikében, — és olyan is akad, aki úgy mezítláb, ahogyan jött, visszatér ismét abba a világba, amelynek érdeke alatt egy forradalom most újra össze- roskadt. Megdöbbentő volt ez a hirtelen megoszlás, s talán maguk az írók csodálkoztak el a legjobban rajta. De a megpróbáltatások közös emléke még sokkal elevenebb, semhogy levonhatnák ebből a helyes következtetéseket. A sebzett állat jogos mozdulatát látják benne, mely válogatás nélkül vág neki a sűrűnek, hogy égő sebét még hasítóbb kínnal tompítsa. Annál inkább kihasználja a helyzetet a bérsajtó, mely csahos szimattal mindig azt üldözi legkitartóbban, aki mélyebb sebekből vérzik. A védekezés valamennyiök részéről a dühös ellentámadás volt s ebben az egyedül lehetséges s éppen ezért közös magatartásban a szétszóródott nemzedék újra fegyverviszonyba került. Különös eszmei harc fejlődik ki egyrészt a polgári irodalom, másrészt a népi írók ingerelt sebzettjei között, elsietett, sokszor éppen elvakult mozdulatokkal, a düh és a vér elkeseredettségével. Cs. Szabó egyik cikkében így ír e harc lényegéről: »A népi írók mértéke Ady volt, Ady politikai öröksége. Aki nem állt helyt írásaival az ő fajvédő parasztforradalmáért, kihullt
