Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Kiss Jenő: Szekták a magyar irodalomban
Szekták a magyar irodalomban 97 az összeszűkített magyar irodalomból. Ott már csak a sértetteknek, a kivonulóknak, a hazájukban is hontalanoknak volt helyük. Ekkor érték otromba támadások a félig holt Babitsot, ekkor tapadt minősítő mellékíz az esszéírókra, ekkor taszították... Márait érthetően dacos »polgári« magatartásba.« E vita tehát végül is az új magyar irodalom vízválasztójává ormosodik, mely ridegen kétfelé tagolja irodalmunk eddig meglehetősen sokirányú vízrendszerét. Ha e vízválasztót szellemi életünk térképén jelölni akarjuk, kétségtelenül észak-déli irányúnak kell ábrázolnunk, nyugati lejtőire a »polgári folyókat«, a keletire pedig a »népieket« rajzolva meg. A helyzet üyen felvázolása aztán azonnal érthetővé teszi, miért marad el lassan e viták anyagából a »polgári« és »népi« megjelölés, átadva helyét a »nyugati« és »keleti« irodalom fogalmának, mely az előbbiek társadalomszemléleti jellegével szemben már tisztán földrajzi színezetű. Irodalmunkban a fehérjét a sárgájától ilyen mereven még nem választották el. A népiség és eimópaiság ezután már nem férhet meg együtt, az új értékrendszer éppen aszerint osztályoz, hogy menn3Űre tiszta és független egyik a másiktól. Amíg a »polgári folyók« az európai kultúra tengerébe hordják a homokot, addig a »népiek« Kelet pusztáinak talajából próbálják kioldani azokat az ősi gyökereket, melyekből múltúnk hagyományai s a népi hiedelmek hitvilága sarjadt. A népi írók e gazdag és sokezer éves kultúra talajáról szánalommal tekintenek a polgári műveltség és teljesítményei felé s műveletlenséggel vádolják meg annak olyan képviselőjét is, mint Babits Mihály. S ezt nem gúnyból, vagy dacból teszik — ahogy az előbb említett cikk is írja —; egy pillanatra sem érzik »a mondat magasztos komikumát. Az új értékrend diktálta tollúkba. A Bartók—Kodály hagyományvilághoz viszonyítva Babits műveletlen író. Húsz-harmincezer kötetnyi kön5rvműveltsége volt s nem íratlan vallásos sugallata, szelleme csak a katolikus dogmáig ért s nem a Menyétasszon3Úg, Dante csúcsait jobban ismerte, mint az Eddák örvényeit.« Pedig a »vallásos sugallat« kezd mindinkább a népiség leg- sajátabb jegyévé lenni s az író magatartásába is egyre több vegyül az ősrégi papok, varázslók és ráolvasók mozdulataiból. »Minden igazi írói tartás első mintája az ősrégi pap, — olvassuk jellemzően Gombos Gyula, e nemzedék kritikus-méltatója könyvében. — Lelkesedésemet egy-egy író mellett mindig az szítja vagy fogja vissza, belefér-e, legalább egy kicsit, ebbe a mintába vagy sem.« A tehetség tehát szemükben már nem csupán művészi elhivatást jelent, hanem átszövődik a kiválasztottság ősi értelmezésével: az író »nem sikerekben és eredményekben, hanem üdvösségben gondolkozik«. Ügylátszik, igaza van Kovács Imrének a Néma forradalomban, amikor azt mondja, hogy minden bukott forradalom szektákba menekül. A népi írók, ha reformmozgalmuk sikerrel jár, ma bizonyára más felfogással lennének az írói magatartásról, s szellemük is inkább cikázna az építő magyar élet kérdései körül, mint az ősmult homályos ösztön- és hiedelemvilágában. Ám így minden jó, ami elvon a tényéktől, ami a józan me^télést századok homályá
