Hitel, 1940-1941 (5-6. évfolyam, 1-4. szám)

1940-1941 / 2. szám - Eszmék és elvék - P. Incze Lajos: Változatok székely kesergőkre

194

Parajdi Incze Lajos

mint akit rászednek. Úgy véltük, hogy a magyar élet, a magyar lét anyagi érdekektől függetlenül is elég érték arra (így vallották egykor a fülünkbe), hogy a közénk kívánkozott, kérezkedett és lopakodott elemeket közöttünk megtartsa- Komolyan vettük, hogy aki egyszer magyarnak tudja magát, erőszakot követne el egyéniségén, ha aztán álláspontja felülvizsgálására gondolna. Komolyan hittük, hogy ilyen gondolatra soha egy magyarrá mázolt sem vetemedhet, hiszen ez ellenkezik a tökéletes áthasonulás tényeivel. Tévedtünk, Vagy egyik, vagy másik hazugság volt t vagy nem voltak magyarok akkor sem, midőn esküdöztek, vagy nem lehetnek soha románok, tótok, vagy rácok, csak azok, amik különböző szavak és színek alatt is mindig voltak. Keserűen meg kellett győződnünk, hogy a puszta lét határá'g visszavert magyar élet csak nekünk érték s csaic mi találunk igazolást annak türelmes viselésére- Ilyenkor utódjainkért élünk, nem pedig magunkért.

Nem örvendtünk ennek a felfedezésnek. Kemény megpróbáltatás elé állított akkor, midőn minden kis idegszálunkra szükség volt. De belőle született meg a második megállapítás, mely a következtetés szigorú láncolata szerint így kezdődött t „tehát", , ,

TÜRELMETLENSÉGGEL NE VÁDOLJANAK. Se azzal, hogy gyökeres módszerekkel ki akarjuk elemezni magunk közül mind, aki nem Árpáddal jött. Ne vitassák el tőlünk a jogot, hogy a beállott tényt utólag megállapítsuk. Ne is fájjon. Ez csak a második lépés, a felelet. És csak nekünk szól, házi használatra való. Az első lépést azok tették meg, akik sülyedő hajónak vélték a magyarét és cók- mókjaikkal együt sietve kiugráltak belőle

Létjogában senkit nem támadunk azzal, ha egyszerűen és érzelmektől mentesen megállapitjuk, hogy a sietve magyarrá mázolt, de a termeszét szent törvényei alapján bensőleg mindig távolinak maradt idegen — kevés kivétellel — csak „konzumál“ a magyar életformában. Zavartalanul és követelőzve élvez minden kis előnyt, a mi magyar életünk tartozéka. Ugyanakkor felborzolódva utasítja vissza felhívá sunkat, ha áldozatot is kérünk tőle, Ö áldozzon, ő ? Mondjon le ? Miért ? Ez a „miért“ minden megmagyaráz. Világosan utal a bajra. Mert baj van, ahol magyarázkodni és indokolni kell a közösségen belül. Mi történik akkor, ha egyszer, egyetlen egyszer nem lesz idő magyarázkodni, meggyőzni, könyörögni, fenyegetni ? Nem vitás. Az, hogy az egyednek sejtelme sincs, mit kellene nyomban és önállóan tennie.

Megnyugtatónak egyáltalán nem nevezhető a tény, ha egyeseknek nem fáj a magyar fájdalom. Egy nemzet jajgat és sikong, egy nép pusztítja magát ott lent, fajtagondban. De hol van az a magyar felelősségérzet, mely tüstént cselekvésre lendülne ? Magyar előidőkben csak a végek voltak veszélyben. Ma az egész magyar élet egy nagy hadiszínjáték (talán egyelőre?) mögöttes területévé vált- Idegenek rohanják meg a földrajzi és szellemi értelemben vett magyar gyepüket. Válogatott fegyverekkel, súlyosnál súlyosabb faitörőkosokkal támadnak bástyáinkra, hogy bezúzzák és így összébb hurkolják a magyar nyelv és a magyar műveltség mesgyéit.