Hitel, 1940-1941 (5-6. évfolyam, 1-4. szám)
1940-1941 / 2. szám - Juhász István: A Kelet Népe
A Kelet Népe 109 Széchenyi szociális programmja nemcsak dicséret és elismerés ama kilenc millió felé, mely bár kirekesztetett az alkotmány sáncaiból, de azért „hű jobbágy s mily hű! jó katona s mily jól" — hanem politikai meggyőződésénél is mélyebb és komolyabb „lélekismereti vallomás“, hogy e kilenc millió nemcsak része a nemzetnek, hanem „a magyarságnak utolsó záloga, reménye, fenntartója". Nincs megdöbbentőbb, mint a mai falukutatók és szociálpolitikusok Írásai után olvasni a 100 év előtti Széchenyi-műveket és felfedezni azt, hogy mennyire egyként szólanak a magyar jobbágykérdés megoldásának nemzeti szükségességéről. Éltünk 100 esztendőt anélkül, hogy a nemzetnek ereje vagy alkalma lett volna megoldani azt a döntő kérdést, melyet Széchenyi már akkor megmaradásunk egyedüli feltételének jelölt meg. Nem a nemzetféltő irodalom történetfeletti egységének hangja az, ami megragad ebben az egymás mellé állításban; az döbbent meg, hogy megérezzükí 100 év alatt nem történt semmi lényegbevágó változás. Jobbágyfelszabadítás és minden egyéb, amit e téren felsorolhatnánk, nem változtattak a magyar nemzet vétkes és hibás társadalmi felépítésén. A magyar paraszt nyomorúságában úgy telt el egy évszázad, hogy Széchenyi történeti szava, helyzetrajza, programmja és próféciája nemcsak szelleme szerint időszerű, hanem tételről-tételre helytálló ma is. Nem halljuk-e ma is ugyanúgy a külső fenyegetést, mely a szociális rendjében megújult Európa felől fenyegeti beteg társadalmunkat, amint azt Széchenyi kifejezte: „mi arra jutottunk, hogy a 19. században — midőn az ember méltósága szent kezd lenni — pirulás nélkül, publice beszélünk egész Európa hallatára, de misera plebe contribuente; a külföldnek ez iránti türedelmét csak előtte ismeretlen létünknek köszönhetjük...“ Nem állanak-e most is ott a konzervativizmus oldalán azok a bölcselők, akik ellen már Széchenyi is hadakozott, szemükre lobbantva, hogy tételüks «népünk polgári létre, önállóságra nem érett még» — további 800 évre kívánja biztosítani azt történelmi lassúságot, mely az egyéni semmittevésen át a nemzet egyetemes pusztulásához vezet. A halogatás, a végnélküli tanácskozások és előkészítések nemzetpusztító ténykedése ellen kiált fel; „elvégre bizony késő lesz s akkor hazánk egy, az egekbe dicsőén emelkedett Építmény helyett, melynek sarkalatja tartós, egy, minden sarkaibul kidőlt Rommá fog bomlani, mely alatt a magyarnak még emlékezete is elenyészend". A tennivaló, amit e halogatókkal szemben sürget, világos; „Hunnia minden lakosinak polgári létet adni !" „Közakarattal minél előbb a Nemzet sorába iktatni a népet!" „Honunk minden lakosinak a nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztend; 9 milliónak ezentúl is abbuli kirekesztése ellenben elkerülhetetlen halált hozand anyaföldünkre. Ez lélekisméreti vallomásom." NINCS HOZZÁTENNIVALÓNK Széchenyi szociális magyar programmjához. Nem kívánjuk sem történeti adatokkal, sem valamilyen mai kórkép megrajzolásával erősíteni szavainak igazságát.
