Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1939/1. szám - Metamorphosis Transylvaniae

Albrecht Dezső: Szülőföldem

87

SZÜLŐFÖLDEM

Ahogy Tamási Áron könyvét olvasom, mind erősebben visz az emlékezet szinte húsz év távolába, mikor először ébredtem tudatára, hogy a nagy magyar élet keretében él egy külön székely világ. Egyik ősszel osztályunk Parajd környéki fiukkal szaporodott. Ha szokatlan beszédük nem is árulta volna el őket, akkor is hamarosan rá kellett volna jönnünk, hogy ők székelyek, mivel ezzel erősen büszkélkedtek, S nem eredménytelenül. Lokalpát- riotizmusuknak olyan ereje volt, hogy évvége felé már valameny- nyien szégyenkezni kezdtünk, hogy mi nem vagyunk székelyek, (Önérzetem csak évek múlva billent helyre, mikor a kollégium néprajzi gyű teménye számára kancsókat gyűjtöttünk s az általunk hozottak felülmúlták a többiekét “• akkor éreztem, hogy Kalotaszeghez tartozni — ha csendesebben is — éppen elég öröm.)

Azóta mind gyakrabban találkoztam székelyekkel. Az egyetemi évek alatt nagy harcokat vívtunk velük, mikor ők az egyetemi szabályzat t3rritoriális lehetőségeit kihasználva „Székelység és Vidéke“ címen külön akartak szervezkedni. Félelmetes társaság volt, szenvedélyes, harcias, érvekkel nehezen győzhető. Bár a küzdelemből mi kerültünk ki győztesen, akik az egy magyarság álláspontját képviseltük, a keményebb ellenfelek mégis ők voltak. Az egyetemen nem szerettük őket és ők sem minket. Az ellentét igen erős volt a lágyabb, megértőbb és hajlékonyabb belső erdélyiek és az önmaguk életébe zárt, makacs, szívós székely fiuk között. Idegen, távoli és félelmetes világ volt számomra akkor a Székelyföld, A székelyek pedig örökös elégedetlenkedőknek, bajtcsiná- lóknak tűntek. Sőt még ma is bizonyos szorongást érzek, ha a Székelyföldre, a székelyekre gondolok. Tamási első könyveiben is a fintort éreztem erősebbnek, amit felénk, nemszékelyek felé vág. Nem azt láttam, milyen a székely valójában, hanem, hogy milyennek mutatja magát. Könyveiben embert és magyart kerestem, de — az én hibámból-e csupán — csak székelyt találtam. Székelyt, akinek minden áron másnak kell lennie, mint a többinek.

Az erdélyi ember történelmi szemléletű s amit másképp nehezen ért meg, azt a történelmen keresztül könnyedén megközelítheti. Így vált érthetővé számomra is — véres és kijátszott múltjuk ismeretében — az, amit ma székely léleknek nevezhetünk. Egy nép, nagy hibákkal és nagy erényekkel, aki többre képes bármelyiknél építésben, de rombolásban is. Majd az erdélyi magyarság létkérdésein érlelődve jutottam egész közel a Székelyföldhöz, a nagy bölcsőhöz, aki évszázadok óta pótolja az erdélyi magyarság emberben és szellemben történő vérveszteségét. Amennyire látom ! legjobb fiait nekünk adta, magának, bizony, alig tartott meg valamit. Szerethetünk és megérthetünk-e azonban valakit anélkül, hogy ismernénk ?

Tamási új könyve az ismeretlen székely világhoz visz közel. Sorai melegen ömlenek és kalandoznak az emlékezés és a jelen területén. Néhol szociográfia a könyv, néhol politikai irat, néhol tiszta költészet t egészében vallomás arról, hogyan él benne az a hely, amelyet szülőföldjének hívhat. Meleg és tiszta élet j nemes és szép emberi arcok ;