Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1939/4. szám - Szekfű Gyula: A magyar jellem történetünkben
A magyar jellem történetünkben 311 a pragmatica sanctióban, 1791-bea a híres 10, törvénycikkben, s emellett a koronázások alkalmával napnál világosabban elismertette teljes és tökéletes függetlenségét, megfogadtatta a királlyal, hogy azt mindenkor tiszteletben fogja tartani, — s ebben meg is nyugodott... Az illúzió rendkívül veszedelmes volt a jellemre és a nemzet jövőjére egyaránt s a szabadságszeretetet elaltatta, a politikai érzéket és a védekező ösztönt meggyöngítette ,' a vezető osztály fegyver, fegyver, fegyver helyett jogi érveket, üres formulákat, fikciókat halmozott fel fegyvertárában és végül is hajlamossá vált egyéb súlyos nemzeti kérdéseknek is a valóságtól távoli külsőleges, palliativ, vagy pedig káprázatos, illuzionista kezelésére. Nádasdy és Zrínyi még csak azt hibá2tatták, hogy az egyes nemesekben terjed az ügyvédi gondolkodás, kétszáz év múlva az egész vezető réteget átitatta a jogi rabulisztika, s a nemzet, mely fegyvertől, lótól, ősei szokásaitól elszokott, büszke lett arra az új fikcióra, hogy „jogász nemzet“, A keleti fél sem maradt el a nyugati mögött az ősi jellem továbbformálásában, azaz rongálásában. Amint a labancgondolkodás a tényleges viszonyok nyomására, kényszerűségből fordult az illúziók felé, mert nem volt ereje a valóság megváltoztatására, úgy a kurucok is csak az ő sorsuknak engedelmeskedtek, mikor vakmerő, meggondolatlan támadásokkal és hirtelen szétfutásokkal leszállították a hagyományos vitézség nemzetvédelmi jelentőségét, s a politikai belátást hányaveti optimizmussal, alaptalan bizakodással, s végül is fekete lemondással vagy a valóságot szidalmazó, de tehetetlen „következetességgel“ helyettesítették, Kuruc- és labancénekek egyforma hitelességgel rajzolják meg ezt a fényes katonát, a „nyalka kurucot“, kinek friss a járása, sebes a futása, vitéz a karja, ezüstös a kapcája, gyönggyel fűzött a bocskora (dicsekszik maga a kuruc), aki olyan volt, mint a szép strucc, hosszú pántos karddal, majd tizfontos, csattos forgóval, köcsa^tollas prémes csákóval, cifrán varrott nagy tarsollyal, míg ez világból ki nem futott, sok cifra káromkodás, nyelvelés, senki személyének nem becsülése, a jövendőre nem gondolás után (mint a labanc kárörömmel mondja), „A jövendőt nem gondoltad“, ez a szemrehányás ért Thököly bujdosóit, Rákóczi kurucait, ami eredetileg igaztalan vád volt, hisz épp a szebb jövendő miatt vetették el jelenüket és indultak bujdosni és álltak szervezetlenül csapatokba, De idővel kiderült, hogy a jövendőt a bujdosók és kurucok eszközeivel sem lehetett biztosítani, — mint a labancokéval sem, — 8 a számukra is keserű valóság elől a kurucok is illúziókba menekültek, optimista, önmagát túlbecsülő, az ellenfélt lenéző és kigunyoló, ködös jövőváró reménységekbe. A hasonlóság labanc- és kurucsors között abban is megvolt, hogy mig a labanc- illúziók a szabadságszeretet érvényesülését akadályozták meg, addig a kurucoknál a haza lett a cél a győzelem minden reménye nélkül, a szabadság nemzeti jelentősége frázissá vált és idővel megelégedett a — cinkotai itcével. A látókör és politikai érzék végül is összeszűkült, emberi és kulturális szükségletek, a nemzeti ösztön ez alapjai is háttérbe szorultak, — a világháborút
