Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1939/4. szám - Szekfű Gyula: A magyar jellem történetünkben
■jFrprnp- “ 312 Szekfű Gyula megelőzőleg az akkori „kuruc" szellemiség képviselői, a 48-asok még Rákosi Jenőt is felülmúlták a kuruc Ady kigúnyolásában... Mig a vezető osztályok nemzeti jellegét az ország kettészakadása, 8 az annak következtében előálló politikai nehézségek gyöngítették és betegítették, addig a „szegény nép" a ránehezedő szociális nyomás súlya alatt vesztett mind többet ősi jellemvonásaiból, s azoktól biztosított akcióképességéből. A török uralom alatt rájasorba jutva, minden politikai és önigazgatási szabadsága megszűnt, egyedül a menekültek nagy számától felduzzadt néhány új nagy parasztvárosban fejleszthette ki önállóságát és, igen szűk korlátok közt, szabadságszeretetét. A török elűzése után felszabadult ugyan a rájasorból, de ehelyett Verbőczi Hármaskönyvének kivételt nem ismerő, könyörtelen uralma alá került... Kezdeményező tehetség e nemesi gyámkodás alatt alig mutatkozhatott többé. A jobbágyok magángazdasági tevékenysége a földesúr gazdatisztjeinek felügyelete alatt állott, ugyancsak ez rendelkezett az urasáé szolgálatáról, robotról, fuvarozásról, pénzbeli és természetbeli kötelezettségekről. A hadiadót az államnak, a mind súlyosabbá váló, mert az állami ellenőrzés nélkül kivetett háziadót a vármegyének a falusi bírák szolgáltatták be, akiknek esküdtek és szolgabirók, katonai és polgári biztosok parancsoltak ; maguktól semmire sem volt hatalmuk, A községek igazgatása alatt jóformán semmi sem maradt; idők múltával a földközösség is mindinkább .ladozott, a földesurak elválasztották allodiumukat, a saját kezelemje vett földet a jobbágybirtoktól, magára hagyták a falut, igazgatásába csak annyiban folytak már be, hogy kinevezték házsor szerint a bírákat, miután magától már nem volt hajlandó a jobbágy a bíróságot elvállalni. így haldokolt az önkormányzat szelleme ; szabadságszeretet, politikai bölcseség tárgytalanná vált, legföllebb a vitézség maradt meg a császári hadsereg magyar ezredéiben szolgáló jobbágy keblében. És ezt nem kell kevésbbé vennünk, hiszen a nemes később már annyira sü- lyedt, hogy a katonáskodás terhét is teljességgel a jobbágyra tolta. A mai volt jobbágycsaládok ősei közt így aránytalanul több volt a katona a XVIII. és XIX. században, mint a nemes és kis- nemes családok ősei közölt. Viszont a jobbágysorból való felemel- kedhetés teljes reménytelensége, a földesúrtól minden tőke hozzáadása nélkül szabályozott extenzív gazdálkodás, melyben javítás és kezdeményezés ki volt zárva, a másnak dolgozás leverő tudata végül már emberi méltóságában és öntudatában is megtámadta a a jobbágyságot s ellustult, munkakerülővé vált, egyetlen reménysége volt, hogy mint „hajdú“ bekerüljön a nemesúr udvarába, házi szolgálatra, ahol legalább a robottól, mezei munkától volt szabad, s emellett a földesúr pártfogásával a hadiadó alól is kibújhatott... A vidéki nemes élete is fennakadás nélkül zuhant mind mélyebbre, a Zrínyitől megfigyelt fokról a Széchenyi könyveiben leírt állapotba, amikor már épp a nemesi élet vált a nemzeti bűnök melegágyává. A jobbágyról, az itt vázolt fejlődés ismeretében, nem mondhatjuk, hogy megromlott, nemzeti jellemét elvesztette volna; a tényeknek inkább megfelel, ha azt mondjuk.
