Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1939/4. szám - Szekfű Gyula: A magyar jellem történetünkben
310 Szekfű Gyula tapasztalatai egyként meggyőzték erről- A „magyar romlás secu- lumjának*' nevezi korát« s a magyar „géniusz“ romlását abban látja, hogy sem a cél kitűzésében, sem az eszközök megválasztásában nem működik többé ősi össztönszerüséggel. Előbb a török áfiumban mutatja meg az „emésztő tüzet" s élete végén közel van ahhoz, hogy Bocskai fordulatát utánozva a német ellen induljon. De sem törökellenes, sem németellenes politikájában nem számíthatott többé az ősi magyar erényekre: a szabadságszeretet megzavarodott és képtelenné vált útat mutatni, a vitézség és politikai belátás meggyengült, égé- szén elhalt. ,,Csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségünknek pedig prédájává. Miért ? A vitézségnek disciplinája meg nem tartásáért, a részegségért, a tunyaságért, az egymás gyülöléséért és ezer ilyen vétkünkért".... Zrinyi Miklós már szinte ugyanazon árnyoldalait figyelte meg nemzeti jellemünknek, mint utóbb Széchenyi István. A nemzeti hiúságot, üres kérkedést és a tetterő hiányát, melynek a tétlenségben töltött falusi élet felel meg: „Egy nemzet sem pattog úgy, s nem kevélykedik a nemesség titulusával, mint a magyar: maga annak megbizonyítására s megőrzésére, látja Isten, semmit sem cselekszik. Fiaink haszontalanul élnek“ — otthon atyjuk házánál, korán házasodnak anélkül, hogy világot látnának, s maguk is folytatják az atyák tunya életét, mely már rég elszokott a fegyverforgatástól ; harci munka helyett vadászat a napi foglalkozása a nemesnek, persze nem nagy vadra, hanem ártatlan nyulakra. Az egyének ez általánosan jelentkező hibái a kollektív nemzeti szellemet is sötétre árnyékolták, még pedig az ország kettészakadása következtében két különböző formában. Az ország nyugati részein a Habsburg királysághoz hű magyarokban az ősi szabadságszeretet gyengült meg idők folyamán, miután már évszázados tapasztalataik szerint lehetetlen volt a „német sas“ körmei közül kimene- kedniök. Beletörődtek tehát a változhatatlanba, lépésről-lépésre lemondva a nemzeti függetlenség érvényesítéséről. így állott elő az a kormányzási rendszer, melyben a magyar ügyeket a bécsi német hatóságok intézték a legfelsőbb fokon, de itthon úgylátszott — az, aki akarta, el is hihette, hogy a törvények értelmében a magyar főhatóságok, kancellária, helytartóság, kamara igazgatják az országot. Elvben és elméletileg ezek a nyugati magyarok sem mondtak le az ősi szabadságszeretettől követelt nemzeti önállóságról. . . De arra már nem volt erejük, hogv a függetlenséget teljességében követelték volna. És amint az idők haladtával, a szatmári béke ut^n mindinkább kifejlődött ez a kormányzati kettősség ! független magyar hatóságok rendelkezései, de olymódon és oly tartalommal, ahogyan a bécsi hatóságok nekik, a király személyén keresztül, megparancsolták — ezt a helyzetet elviselhetővé már csak bizonvos önáltatás tehette, A vezető réteg — a XVIII, században már nemcsak a labancoknak, hanem a kurucoknak is leszármazói, tehát az egész politikai nemzet — óvakodott tudomásul venni a nemzeti önrendelkezés ez állandó sérelmét, s ehelyett a közjog illúzióiban burkolózott, Megelégedett azzal, hogy időnként, így 1711-ben, 1722-ben