Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1939/4. szám - Szekfű Gyula: A magyar jellem történetünkben
Szehfű Gyula: A magyar jellem történefünkhen 293 fagadólag válaszolnánk, akkor minden siker reménye nélkül fogtunk légyen ehhez a vizsgálathoz. De viszont ha igenlőleg felelünk, — aminthogy így is kell felelnünk, — akkor már a módosulás, módosulhatás tényének felismerésével sokat nyertünk: biztos kiinduló pontot és egyúttal a kutatás számára parancsoló korlátokat. Kiinduló pontot: ha hosszú, mondjuk inkább : történeti jellegű külön életváltoztatásokat, módosulásokat hozhat létre valamely embercsoportban, akkor mi sem világosabb, minthogy egy olyan hosszú ideig együttélő és olyan organikus embercsoport, minő a nép vagy nemzet, idők folyamán saját jelleget vesz fel, mely őt minden más néptől megkülönbözteti. Még testvéreitől, legközelebbi rokonaitól is, ha ezek tőle külőaböző történeti életet éltek. Innen a német és hollandi nép külön jellege, nem is olyan hosszú külön élet eredményeként. Innen a magyar és keleti testvérei, a vogulok és osztjákok annyira ellentétes népi jellege. A lényeges az, hogy van népi jelleg és hogy ezt a népi jelleget a természet és történet alakítja, módosítja, változtatja, sőt ezek az őszülői is. És itt tűnnek fel a kutatás korlátjai is. Ha az emberi termé' szét identitását, mint történettudományi alapelvet szemünk előtt tartjuk, akkor nem hihetjük, hogy mielőtt a népek tarkasága kibontakozott volna, mielőtt az egyes embercsoportok az ő saját külön természeti és történeti környezetükbe bekerültek volna, ezen differenciálódás elölt is lehetett volna akármely embercsoportnak, népnek is külön jellege. Azaz a népi jelleg nem őrök, aminthogy tudjuk is, hogy például embertanilag minden nemzet, mely tehetséges és alkotó: keveredésből, azaz sok-sok hosszú ideig tartó módosításból állt elő, így az olasz, spanyol, francia, angol, magyar, még a német is. A kutatás során tehát szivár- ványthajszoló gyermekek volnánk, ha a nemzeti jelleg egy archetípusát akarnék megkonstruálni, melyből aztán kényelmesen le- vezethetnők az összes történeti magatartásokat, amelyeket az illető nép életében tanúsított. Mindenki hajlonghat az „örök" nép előtt, csak a historikus nem. Beöthy Zsolt nem tudta levezetni a magyar irodalom évezredét a volgai lovastól, hasonlókép délibábos kezdemény volna történetünket is belőle, a nomád lovasból következtetni ki, vagy például a „magyar paraszt" ideálképletéből, vagy akár, amire ma nagy a hajlandóság, Ady Endréből múltúnkat visszakövetkeztetni. A dolog nem ily egyszerű és ez szerencsénk, mert ilyen merev, változásoknak alá nem vetett népi jelleg esetén történetünk színtelen, problémátlan lett volna. De ne felejtsük el, hogy örök, változatlan népi jelleg csak elméletben képzelhető el, a valóságban a jelleg lassan alakult, a természeti, éghajlati, életmódbeli, táplálkozási viszonyok és a szomszéd népek, ezek embertani és kulturális behatásaira. Az összehasonlító néprajz ezeket a kérdéseket állandóan magyarázza; minket ebben a kapcsolatban csak egy tény érdekel. Az embercsoport valamely tartós benyomás alatt felvesz bizonyos tulajdonságokat s mikor a benyomás abbamarad, az életviszonyok megváltoznak, ezek a tulajdonságok nem mindig tűnnek el nyom nélkül, meg
