Hírünk a Világban, 1962 (12. évfolyam, 1-3. szám)
1962 / 2-3. szám
20 Hírünk a világban Illyés Gyula gondolataiból Nem vagyok soviniszta, — írtam a legelső alkalommal. JNem soviniszta vagyok! — ismétlem egyre, — ember vagyok es minden ember, minden nép szenvedése egyformán fáj. Ha családomé, nyelvtestvéreimé, a népé, amelyből kiszakadtam, melyben élnem kell, egy fokkal jobban fáj: a tájdalom még ebben az esetben sem fog elvakítani. Megvetem és semmi jót sem várok olyan törekvéstől, mely egyik nép boldogulását a másik rovására akarja kiharcolni. (1934) * Miért fél ön attól, hogy sovinisztának mondják? — kérdezte tőlem Sz. S. Felek tőle. Szabad látókörömet féltem. A magyarságot is, a magyarság sajátos értékeit is én csak emberi szemmel tudom és akarom nézni. Bizonyos vagyok, hogy neki is ezzel használhatok legtöbbet. (1934) * A munkát, a fattyazásét: a nemesítő “destrukcióét” nekünk kell elvégeznünk; úgy kell néznünk a nemzetet, amelyhez tartozunk, mintha kívülről néznénk; úgy kell magunkba tekintenünk, mintha idegen szemmel tekintenénk. (1938) * Hivatás dolgában tanácsos a szerénység, nekünk kétszeresen is. Én beérném, ha a kereszténység helyett, melyet isten sugallt és teremtett, s így nyilván adott esetben meg is tud védeni, a nemzet a védtelenek, az özvegyek, árvák, a munkások és nincstelenek védelmére adná magát, s ha nagyra akar nézni, hát a kereszténység elveinek védelmére. (1938) * Nem dicsérem a magyarságot, öndícséret lenne; a dicséretet másoktól kell kiérdemelnünk; nyilván előbb elérjük az őszinteséggel, a férfias önvizsgálódással, mint holmi asszonyos magunkkelletéssel. (1938) * Kívülről jövő támadás ellen a nemzet a szabadság gondolatkörében válik egységessé, válik nemzetté, ezt valósítja meg a világban. Elsősorban tehát a világnak tesz szolgálatot. Magára nem igen gondol: a Szabadság gondolatát befelé nem igen tudta megvalósítani. (1938) Legelőször mindig saját politikai véleményemmel ütközöm meg, azt mérem le; ilyen tárgyilagosságra kényszerít.. . micsoda is? Az írás becsületkódexa? A félelem a magunk hirhedt ítélőszékétől, amely előtt öt év, vagy talán öt század után is felelnem kell? Azt hiszem, csak a más kárán nyert tapasztalat kényszerít rá, az, hogy egy jól megírt mondatnak a hangsúly kellő elosztásán, a megfelelő helyre tett vesszőkön és jelzőkön kívül a helyes ténymegállapítás, szóval az igazság is elengedhetetlen tartozéka. Az én kezemben majdnem mindig azért makacsolja meg magát egyszerre csak a toll, nem engedelmeskedve a saját politikai véleményemnek sem. “Most nagyobb dologról van szó — vélem hallani, — nem magánügyről!” Ezért veszem nemcsak egyéni sértésnek, hanem művészi képességem leszólásának is, ha valaki végül az így leírt politikai véleményemet elfogultnak meri mondani. A politikusoknál ezért állnak mérhetetlenül magasabban az írók, még a politika területén is. Állításaikkal ők valahol már levizsgáztak, hitelük van. Ezért élek örök sértődöttségben, hogy a világ mégsem őreájuk hallgat. (1938) * Európa népei kézigránáttal kezükben méregetik egymást s én szeretném fedezni azt, amelyikről annyit beszéltem. Mégegyszer felmerül a gondolat: miért épp ő elé akarsz állni, nem árulsz el azzal valamit, az emberiséget? Nem árulok el semmit, épp az emberiesség állít erre a helyre. (1938) * Biztosabban nálam kevés állt közülük e földön. Eszmék, arcok, akaratok forogtak köröttem; mióta nézem már úgy őket középről, mint az évszakokét! Azzal vigasztalom magam, hogy úgy vagyok nyugtalan, mint az iránytű. Azt hiszem, eddig, a legnagyobb zűrzavarban is, sejtettem valami általános jó irányt, arrafelé rezegtem. Mindnyájan eltűntök, én is: de ezért a rezgésért, mely szivemet néha embereken és hazákon túli boldogságban remegtette, tán érdemes volt élnünk. (1938)* * Az eddigi idézetek a “Magyarok”-ból valók. (Budapest, Nyugat [1938?])
