Hírünk a Világban, 1962 (12. évfolyam, 1-3. szám)

1962 / 2-3. szám

Hírünk a világban

21

A vendég- és szabadságszerető, a lovagias és deli helyett nyugaton a magyar nép korcs, sunyi, hazug, gyáva és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen népegyveleget idéz. (1943)

*

Hírünk végzetes, de még végzetesebb, ha ezzel nem vetünk kellő módon és kellő időben számot. (1944)

*

A kis nemzeteknek általában jó a hírük, nyilván vigyáznak is rá; más híján ez az a páncél, amelyet védelmükre kifejlesztenek. Az újkor kezdetén, amikor ezt kifejleszthette volna, a magyarság akkor élte legválságosabb korszakát. Az állandó véres harc, a halál szüntelen közelsége senkit sem tesz szociábilissé és szeretetreméltóvá ... Az elmúlt két évszázadban nem volt egyetlen alkalom, amidőn a magyarság puszta jóhírével egyetlen lépés előnyt szerzett. Azt sem kapta meg, ami díjul kijárt volna neki. (1944)

*

Az író, aki tétovázás nélkül leleplezné a nemzetről terjedő hamis hírt akkor is, ha az történetesen hízelgő volna, igényelheti magának a jogot, hogy eljárását ne az érdekhez, hanem az igazsághoz szabja. Nemzetét nem mint érdek-csoportosulást szereti és vállalja, hanem mint igazság-érvényesítők szövetségét. Ebből következik, hogy álláspontja a rossz hírrel szemben sem a rögtöni elutasítás és tiltakozás, hanem itt is tárgyilagos mérlegelés. (1944)

*

Nyugodtan és férfiasán nézzünk szembe [rossz hírünkkel s azt így javunkra fordítsuk]. Aki egy ilyenfajta önvizsgálódás következményeképp inferiority-complex-től, kishitűségbeKATOLIKUS SZEMLE

Negyedéves folyóirat a keresztény szellem és a magyar kultúra szolgálatában.

Via della Conciliazione 44 Roma

eséstől félti, az máris megbántotta, mert lebecsülte a magyart. (1944)

*

Az önismeret semmiképp sem árthat . . . Oly életbevágóan fontos az, hogy megismerjük magunkat és környezetünket, oly döntően tragikusan szükséges tudnunk, hogyan és hol állunk, hogy még az ellenséges véleményt — sőt azt elsősorban — hasznos fevilágosításként kell fogadnunk s érte szinte köszönetét kell mondanunk. (1944)

*

Feltétlen megvilágítja egy nemzet jó hírét az a belső erő is, amellyel magához vonzza, nem más nép fiait, hanem legalább az övéit. Értek ezen olyan szellemi vonzóerőt, amilyennel a kis finn nemzet pl. érintetlenül megtartja magának az amerikai népkohóba került csoportjait is. (1944)

*

Annak idején a magyar népet egy gyengülő, a múltjához képest hanyatló, majdnem hogy elkorcsosuló népnek éreztem, olyan népnek, amelyet betegségek pusztítanak, szolgaság nyűgöz, megrázkódtatások gyöngítenek. Úgy láttam, hogy azért ez a nép kitűnő tehetségeket áraszt magából, mint a bűzhödt láp, amelyből buborékok szállnak ki. Azóta megváltozott ez a pesszimista véleményem. Nem hiszem, hogy oly sok volna a tehetség, de hiszem, hogy a nép maga életerős, szívós. Életerős, felfelé menő népnek érzem ma a magyar népet, s ilyennek érzem a magyar irodalmat is. Azt érzem, hogy jó a magyar irodalom szelleme, s ez nemcsak az írókra, hanem mindenekelőtt az olvasókra vonatkozik. Az olvasók igénye, tisztánlátása megnőtt. Megbukott a másodrendű irodalom, az olvasók visszautasítják a rossz irodalmat... Az irodalom területe megtisztult, s óriási lehetőségek nyíltak meg az írók előtt... (1962)

*

Számomra minden műfaj csak eszköz. Nem a pontosan leírt mondat a végcél. Aki csak azért ír, hogy a mondat legyen jó és nem az, amit szolgálni akar, akár ne is írjon. Én a különböző műfajokkal is mindig csak egyetlen ügyet akartam szolgálni. Hogy egységes nép legyen, hogy megszűnjék a kizsákmányolás, a nyomor. (1962)