Hírünk a Világban, 1962 (12. évfolyam, 1-3. szám)
1962 / 2-3. szám
Hírünk a világban 5 sem ébredt és a magyarsággal mindenesetre ellenséges Nyugat is felismerte a választás jelentőségét. Ellenséges beállítottsága egy csapásra enyhült — nemcsak a magyarsággal szemben általában, hanem még azokkal a magyarokkal szemben is, akik az előző évek politikai tévedéseinek részesei, de legalábbis passzív támogatói voltak.” 4 Mindebből az következik, hogy a magyarság további magatartása, illetve annak látszata hatott hírünkre. Valóban, hatott; mégpedig főleg az utóbbi. Amikor Paul Gallicot, az ismert írót, megkérdeztük, mért választotta kommunistatárgyú rémregénye színhelyének éppen Magyarországot, azt felelte: mert a magyarok a kommunizmusnak egy különlegesen kegyetlen formáját valósították meg! Ám az, hogy az otthoniak magatartásának a hírképző erejére rámutasson vagy e magatartást akár a legcsekélyebb mértékben befolyásolni próbálja, nem lehetett az emigráció feladata. Ami a “Hírünk a Világban”-t illeti, mindössze egy szerkesztőhöz írt levélben látott napvilágot az alábbi utalás: “Akár elbukik a hős, akár diadalra viszi célját, a hősiességnek mindig van mágikus hatása a tömegekre. A rajongás annál nagyobb, minél szorongattatóbb a helyzet . . . Jóhírünk az otthon magatartásából és a múlti értékeink tolmácsolásából formálódik. Ez gyakorlatilag tényleg a munkánkon fordul meg s az otthoniak hősi kiállásán. Ez utóbbi útján viszont csaknem ugyanannyit veszít az otthoni nép állagából, mint amennyit erkölcsileg nyer, mert annál jobban törik és pusztítják.” 5 Aztán eljött 1956. Joggal írhatta egy hazai lap: “Az igazság, melyért fegyvert fogott ez a szerencsétlen, százszor meggyalázott nép — győzedelmeskedett. Egy nép tisztázta magát a történelem színe előtt, hogy a múltban elkövetett rettenetes bűnök értelmi szerzőivel és gyakorlati kivitelezőivel semmiféle sorsközösséget nem válal.” 6 A csoda megtörtént: hírünk egycsapásra megváltozott. Most azonban az emigráció zökkent ki sokszor mégiscsak vállalt szerénységéből. Az elragadtatott külföldi vélemények 1956-ról, a tagadhatatlanul nagyszámú kulturális sikerek és az emigrációs közvélemény atmoszférájának hatása egyre több öndícséretet csalt ki a “Hírünk a Világbankból is. Ráadásul példának okáért egy-egy Ormándy-hangversenyt teljesértékű magyar sikernek könyveltünk el, noha Amerikában alig tudja valaki, hogy Ormándy magyar születésű és végzettségű. A lap olvasói felszisszentek, amikor “egy magyar gyilkos’ tényét olvasták egyízben egy címben, pedig hát hány magyar gyilkos akadt az Egyesült Államokban, Svájcban, Ausztriában, Kanadában, Argentínában s másutt. Amit 1956 helyrehozott, sokszor a mi magatartásunk rontotta el újra. Most, hogy számban is megnövekedtünk, hibáink még nyilvánvalóbbá válnak. Régi nemzeti hibánk, a “linkség”, sohanemlátott méreteket öltött. Országos gyűjtést bonyolítottunk le szabadságharcos emlékműre (Svédországban), amely soha nem készült el; rágalomhadjáratoknak adunk teret honfitársaink ellen; autókat veszünk részletre s az ország másik végébe lógunk a részletfizetések elől. Ha az eredmények, amelyeket az emigráns magyarság felmutathat, jóval felül is múlják a kedvezőtlen tényeket, a rossz hir a feltűnőbb s a közvélemény inkább az utóbbit jegyzi meg. A régi magyarellenes vádak újra előkerülnek, sőt újabbakkal szaporodnak. Jogos vagy túlzott kritikán kívül rágalmakban is van részünk. Illyés Gyula annakidején tanácsot adott arra is, hogyan változtassunk magatartásunkon, hogyan viselkedjünk a vádakkal, sőt rágalmakmal szemben. Említett cikkének néhány megállapítását az emigráció éppúgy megszívlelheti, mint az a lap, amely címéül az ő szavát választotta. “Belsőleg kell előbb megigazulnunk — emelte fel a szavát 1944-ben — hogy a világ előtt méltán igazolhassuk magunkat a rossz hírek vádjai ellen. Széchenyi nemzetének valljuk magunkat; ne csak szóval valljuk. Hosszú időre szükségünk lesz arra, hogy szinte percenként számbavegyük hibáinkat, ha oda akarunk valóban kerülni, ahová ő szánt bennünket. E belső figyelés nélkül hasztalan küszködnénk. A vád egy levágott hidra-feje helyébe szorgos ellenségeink gondoskodnának, hogy mindig száz is nőjjön és még égetőbb tüzet fújjon arcunkba. Ha csak egy propagandaellenfelünk volna, még kecsegtethetne valami eredmény. De nagyon jól tudjuk, hogy nem egy van és nem is kettő. Ezekkel szemben csak az állja a tüzet, aki minden gyengeséget és hibát már kiolvasztott magából, vagy ki akar olvasztani.
