Hirünk a Világban, 1959 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1959-11-01 / 6. szám
12 Hírünk a Világban szuális aberrációk, a minden rendű és rangú bűn gyüj tőmedencéje. A lap felső irányítása inkább politikai, mint irodalmi volt. A központosított tájékoztatás éppúgy vonatkozott a politikai napi sajtóra, mint az irodalmi lapokra, illetve folyóiratokra. A sajtó iránti követelmények két ellenpólusra irányultak: az általánosra és a tipikusra. Ezek a gyakorta emlegetett fogalmak alkalmasak voltak arra, hogy minden írásmű hasznosságának vulgáris értékmérői legyenek. Jelentőségét legjobban gyakorlati példával tudnám megvilágítani. így például a lakáshiány nem lehet tárgya sem a szocialista sajtónak, sem a szocialista irodalomnak. A lakáshiány lehet általános jelenség, de a tipikus, ami a fennálló társadalomra jellemző, mégis az, hogy új és modem munkáslakások építését kezdték meg. Az, hogy a munkásság életszínvonala alacsonyabb, mint a háború előtt volt, — ez igaz lehet általánosságban, de a szocializmus építése közben mégis az a tipikus, hogy egyes kiváló szakmunkások, az ún. élmunkások (sztahanovisták) lényegesebben többet keresnek, mint a háborút megelőző időszakban. Az általános tehát elvetendő, és mind a napi sajtóban és mind az irodalomban csak a tipikusnak van létjogosultsága. Ennek a tételnek igazolására csatasorba állították nemcsak a statisztikát, hanem azokat az irodalmon kívül álló személyeket is, akiknek az új olvasó réteget kellett megszemélyesíteniük. Emlékezetes, hogy a budapesti írószövetség egyik megbeszélésén megjelent egy Szőczei Sándor nevű kiváló kovács, akit termelési eredményeiért, — talán nem is alaptalanul — gyakran méltatott a napi sajtó. Az összegyűlt Íróknak arról tartott előadást, hogy mi az, amit a munkásság, mint új olvasóközönség vár az íróktól. Pontosan és szabályosan felsorolta mindazokat a kellékeket, amelyeket a hivatalos irodalompolitika az irodalmi alkotásokhoz elengedhetetlennek ítélt. A szocialista munkaverseny dícséretét az ellenség leleplezését, a jelenen alapuló jövő idillikus szemléletét, a harmonikus családi életet és a magasabb termelékenységet elérő munkások és munkásnők romantikus szerelmét. Természetesen a konfliktusnak sem szabad hiányoznia a hivatalosan jóváhagyott írásművekből. Ajánlatos, ha a konfliktus a munkából és a magánéletből adódik és mivel ezek nem antagonisztikus ellentétek tehát a jól végzett munka feloldja a magánélet diszharmóniáját is. Az alapelemek, amelyekre épülnie kellett volna az új magyar szocialista irodalomnak, tulajdonképpen bizonyos társadalmi áttételekkel azonosak voltak a feudalizmus és az egyház konzervatív, merev irodalmi követelményeivel. Szőczei Sándor a kiváló kovács ezeket követelte a magyar íróktól, és amikor Déry Tibor, az egyik legnagyobb élő magyar prózaíró, megkérdezte Szőczeitől, hogy milyen élő magyar író művét ismeri, kiderült, hogy eddig még egyetlen egy magyar szocialista-realista könyvet sem olvasott. Az önmagában még nem tragikus, hogy rövid úton kiderült az új típusúnak beállított, különben jól dolgozó emberről, hogy a magasabb termelési eredményeket elérő munkás kulturális fejlődése nincs egyenes arányban a munkateljesítményével, — még az sem katasztrofális, hogy ezeknek az irodalmi alapkövetelményeknek már eleget tett az új magyar irodalom mennyiségileg domináns része, — ebben a megnyilatkozásban az volt az árulkodó, hogy az irodalompolitikai igényeket kielégítő írásművek bármennyire is tipikusak voltak, nem keltették fel az új típusú ember érdeklődését. Ez a múló epizód valóban nem volt olyan jelentékeny, hogy a benne rejlő ellentmondások konzekvenciák levonására kényszerítették volna akár az irók nagyrészét. A konfliktus akkor mélyült el, amikor a felsőbb politikai szervek állandó propagandájára: az írók ismerjék meg az életet, menjenek a munkások és parasztok közé — megindult egy kezdetben kényszerű, később izgalmas felfedezésekkel teli országárás. « Az új élet felfedezése » eleinte természetesen hivatalos segédlettel történt. Mind a központi, mind a helyi pártappa-
