Hirünk a Világban, 1959 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1959-11-01 / 6. szám

Hírünk a Világban 13 rátusok segítettek megszervezni ezeket a kirándulásokat és így magától értetődő, hogy főleg csak a jól működő mezőgazda­­sági termelőszövetkezetek, magasabb ter­melést elérő bányák, új ipari létesítmé­nyek, jól kereső élmunkások, párt vagy állami funkciót betöltő volt munkások szolgáltatták a dokumentációs anyagot az « élet megismeréséhez ». Ez volt a hi­vatalosan megállapított tipikus, de ami­kor a hivatalos apparátus megkerülésével a tipikus felszíne alá hatoltak az írók, akkor mélységében is feltárult az élet. Az erőszakos kollektivizálás nem járt együtt a mezőgazdaság gépesítésével és ennek a termelés látta a kárát, a korszerűtlen be­rendezésű gyárak drágán termeltek, — a munkabér rovására, a nehézipar mérték­telen fejlesztése a közszükségleti cikkek hiányát idézte elő, a helytelen káderpoli­tika, amely a vélt politikai megbízható­ságot a szakértelem fölé helyezte, — mély emberi tragédiákban tükröződött. A felfedezés döbbenetes volt. Kiderült, hogy mindaz, amit általánosnak hirdet­ték, az volt a tipikus — és a tipikus egyé­ni és nemzeti katasztrófával volt terhes. Mindez 1953 júniusában világosabban mutatkozott meg Nagy Imre első minisz­terelnökségének bemutatkozó parlamenti beszédében, amikor feltárta az ország ve­zetésében addig elkövetett súlyos hibákat és tévedéseket. Az irodalomban ez az új képlet egye­lőre csak halványan tükröződött. Hiába jutott el az írók nagyrésze a tények reális felismeréséhez, a kifejezési lehetőségek Babits ... Mi vár reánk? És jön-e Mihály: még igazság? Vagy mi leszünk a keresztre­­feszített a nemzetek közt? Akkor is kö­zépen áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás. És ez van talán hátra még. Az embert, az aprót, megváltottad már. A népek váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy, Isten, amíg mi hordjuk a ke­resztet... zárva maradtak. A sajtó és a könyvkiadás vezetésében változatlanul a sztálinista erők érvényesültek, a kinevezett vezető­szerkesztők elsősorban továbbra is a de­centralizált cenzúra funkcióját gyako­rolták. Hiba volna azonban, ha mindezt kizá­rólag a pártellenőrzés számlájára írnánk. Egy másik hatalmas, belső tényező is sze­repet játszott abban, hogy a realitások meglátása nem jutott el a kifejezés ere­jéig. A hivatalos indoktrináció hosszú és keserves harcba keveredett az írói lelkiis­merettel. Hosszú évek, esetleg évtizedek érzelmi és ideológiai építményét, amelyet a hivatalos dogmatizmus kötőanyaga erősített, nem lehetett máról holnapra megdönteni. Ebben a vívódásban nem kis szerepet játszót az önvád, amikor az író még saját kishitűségével próbálta indo­kolni, hogy a részletek eltorzulásától nem látja az egészet, hogy sajátos egyéni ér­zékenysége nem lehet ítélet egy eddig helyesnek tartott és elfogadott rendszer fölött. A felismert valóság; nemcsak a rendszerrel, de önmagával is harcba so­dorta az írót. Ebben a periódusban jelent meg az Irodalmi Újságban Kuczka Péternek, az addig mint pártos költőnek ismert verse a « Nyírségi napló », amelyben egy sze­gény parasztasszony magányos, kallódó életét írja meg elégikus hangon. Végül azt kérdi a költő, hogy vajon örülhe­­tünk-e az eddigi sikereknek, ha magá­nyos, öreg embereket a társadalom peri­fériáján pusztulni hagyunk? A kérdésre a szokványos válaszok per­gőtüze volt a felelet. Előtérbe került ismét a tipikus fogalma — és a nyírségi öregasszony egyedi esetnek és írói indi­vidualizmusnak nyilváníttatott. A vála­szok nem voltak meggyőzőek és éppen ezért a feszültség most már tapinthatóvá vált. Az irodalom olyan hangulati elemei, mint például a lírai pesszimizmus, a ha­lálfélelem, boldogtalan szerelem, már az elmúlt években is megközelíthetetlen volt a magyar író számára, de ettől kezdve még a borús és vigasztalan természeti képek, vagy történelmi figurák megjele­nítése mögött is rendszerellenes megnyi-

Next

/
Oldalképek
Tartalom